Bútordarab

A kávé lassan csordogált bele a kávéfőző csőréből a pohárba, vastag habot képezve a tetején. A nő eljátszadozott a cukorral, hosszasan nézegetve, amint a kanálból alászállnak a kis kristályok és elnyeli őket a nehéz habréteg. Még lábujjhegyre is állt, hogy az illatorgia minden kis  pillanatát levadássza közben.  Valójában a lámpa fényében olyan volt az egész, mint a szikrázó hóesés, ahogy a fény megfestette a cukorszemeket.
Rátette a poharat a tálcára, az alátétre, mellé a kiskanalat és lábujjhegyen beosont a gazdájához a hálóba. Ott letérdelt, az egyik tenyerével megtámaszkodott  a padlón és finom mozdulattal megrázta magát. Kiegyenesítette a derekát, a hátát  és ráegyensúlyozta óvatosan, bár remegő ujjakkal a tálcát, a tartalmával egyetemben. Hangosat sóhajtott, akkorát, hogy a férfi hirtelen kinyitotta a szemét és jólesően elmosolyodott.
 -Megérkezett végre a kávém! - mondta simogatóan duruzsoló hangon, s a nőt vizslatta közben. Nem volt más ebben a pillanatban, mint egy asztalka, négy lábon járó, forró és puha, hús- és bőrszövettel borított bútordarab. Se több, se kevesebb, pont annyi, amennyire most szüksége volt.