Domnak lenni

...sem könnyű
Tökéletes pillanat volt. Félhomály körülöttem, minden lelassult olyannyira, mint még sohasem. Láttam a megfeszülő puha kicsíny ujjad a fém billentyűn, és tudtam, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Előre láttam mindent, kristálytisztán.
Az ujjperec – bár azt sem tudtad mit teszel épp – kifehéredett, a vas engedett, és hátramozdult. Az eszköz túlfelén lecsapott egy apró kalapács, ráütött a puha ólomágyra, kattanás hallatszott, majd bekövetkezett a vég kezdete. Kicsíny robbanás, a szomszédban tán nem is hallatszott, de a torkolattűzből kirobbanó kis mag már száguldott, már úton volt felém, kacagva lassúságomon, alkalmatlan béna kézmozdulatomon.
Mire elhittem, hogy ez megtörténik, már meg is érkezett. Először az ingem – ó az a gyönyörű fehér ingem – tépte szét, majd a mellkasszőrömmel végzett. Átfúrta magát a bőrömön, eltörte a bordám, és kecsesen megállt, pont a szívemben.
Ő erejét, én életemet vesztettem. Nem, egyáltalán nem fájt, a sokk rendezte ezt a problémát, csak a fehér ing lett egyre koszosabb, használhatatlanul vörösfoltosabb. Mindketten tudtuk, hogy célba ért, s megpihentünk. Végleg.
Így veszítettem el a subomat. Az ujj, a pisztoly, a töltény, mind a külvilág mocskos betüremkedő rosszindulatú daganata volt gyönyörű buja intimlétünkbe. Oly nagyon akartam mindenhol jelen lenni, hogy elveszett az eredendő ősi indíttatás. A hétfőtől péntekig szürkeség felfalta a színeket, a feladat, az érzékiséget, és most oly sok mindenen túl, tisztán láttam a jövőt, ami pont olyan lett, mint a múlt, ami elől hozzád menekültem.
A golyó jóbarát. Most már jó helyen pihen. Többet adni nem tudok, valójában nem is akarok, így megőrizve picíny morzsát domlétem méltóságából. Emelt fejjel esek hanyatt, engedem ki a vérbuborékos levegőt. A szabadság, a korlátlanság és az ezzel járó konvencionalitás ölt meg. Minket ölt meg, bár most én esek csak hanyatt, de ez nem baj.
Néked gyönyörű múzsaléted sérült, és én ebbe halok bele. A domináns inspiráció nélkül csak panelekből építkezik, és egyforma házakra én nem vagyok kíváncsi már. Submisszivitásod őrjítő ereje már szinte fel sem csillan a prioritások erdejében, és én elvesztem ebben a rengetegben. Vágyod az őrületet, a szépet, az újat, a bizonytalant, és én nem találom a kulcsot. Visszafordult a szinergia, már elveszünk egymásból.
Golyóval a szívemben halálsikollyal még mondanék valamit, de már nincsen se hang, sem értelme. Semmit sem bánok, minden így van jól. Gyönyörű, testiségben, érzelemben, tökéletes utazás volt, amit semmire sem cserélnék, kéjen, fájdalmon élvezeten gyönyörön, és gyötrelmen át, és minden pillanatát imádtam. Imádom most is. Az a fránya domkabát...
Miközben te újjáéledni készülsz énidődben, én haldoklom, s ez jól van így. Köszönöm.