Csend-élet

A nap ma csendes, nyugodt, talán a fagy állította meg a rohanást, de az is lehet fagy sem volt, csak bennem állt meg és indult újra valami. Fénytenger reggel. Ugrándoznak a sugarak a fehér lakás falain és parkettáján, porcicák bújnak el majd kerülnek elő, közben a cica csendben, mint egy guru a napba bámul. Hallgatom a másodperceket, mintha lenne óra a falon, és ütne egyet, pedig csak bennem üt valami hangosan, a lélek végre nem megszakad. Alkalmi nyugalom, vagy ez most egy kicsit végleges? Beszélek magamhoz, de ha szólok, ki szól és ki hallgat? Az élet nagy rejtélyei omlanak le komótosan, mint falak, melyeket tégláról téglára szigorú kötésben falakká pakoltam. Bontogatom le őket, gyakorító képző az igéhez. Keretek. Saját kereteim. Keretnélküliség keretek közé szorítva. Térdelni és a pálca suhintását tűrni, nem tűrni, élvezni, engedni, igent és nemet mondani, feloldódni. Kezek hátra, vékony csukló kötelek közt vergődik. Nem vergődik, élvezi. Magának is alig-alig meri bevallani. Nem rossz, ami rossz és nem jó, ami jó. Minden csak van. Úgy, ahogy. Létezik. Ahogy Rumi mondta: “Valahol a jó és a rossz között létezik egy kert, ott találkozunk.” Én már csak ott találkozom azzal, aki érdemes. Engedek és elengedek. Embereket, helyzeteket. Már nem belehalok. Van, aki csak átutazik, van, aki marad. Hagyom. Maradok magamnak magamban egészen. Szofisztikált este borral, Mozarttal és vaskos könyvvel a kezemben. Mintha magamévá akarnám tenni a szavakat, és azt is teszem, magamévá teszem, hogy így azok saját mondatokká alakuljanak. Pedig mindig az jár a fejemben, amit egyszer Márainál olvastam: “Mikor könyveim előtt állok, minduntalan úgy érzem, hiányzik e polcokról egy szótár, melyben pontosan azok a szavak vannak, magyarul vagy franciául, melyekre mindenki gondol egy életen át és senki nem meri kiejteni.” Kényszeresség, hogy kiejtsem, leírjam, szóvá tegyem a kimondhatatlant. Kiejtem, leírom, szóvá teszem. Két napja sodort dohánylevelet szívok. Kollár Klemencet Rammsteinnal és Vivaldival keverve hallgatok. Néha egész életemben egyetlen üzenetre várok. Arra, ami megszólít és ‘átviszi a fogában tartva azt a valamit a túlsó partra’. Bennem életre kelt szövegekből ollózok, ragasztok, felhasználok, eggyé fűzöm az elolvasott lapokat, mert nem az ővé, már nem csak azé, aki írta, hanem azé is, aki írja.