Tiszavirág

Kellemesen meleg van, két végpont között suhanunk az éjszakában. Gépiesen teszem a dolgom, közben belül legszívesebben ordítanék.

Kettévág az érzés: rombolni akarok, üvöltve sírni, lendületből átnyúlni az ablak üvegén és aztán kivérezni csendben - csak, hogy érezzem, hogy élek.

Nem tudom, hol járunk éppen a két pont között, de nem is igazán érdekel. A biztonsági öv ugyan megtart az élesebb kanyarokban, de belül inkább zuhanni vágyom. Gyűlölök már csak lebegni ebben az életnek nevezett imposztor-szindrómában. Nem csak tudni akarom, hogy mit akarok, de meg is akarom szerezni azt. Nem csak látni, de látva lenni. Használva lenni, de nem kihasználva mások önző útkeresgéléseinek eszközeként.

Lehet valami egyszerre feszítően teli és rémisztően üres? Amikor egy mély levegővétel után is kínoz még az érzés, hogy fulladsz. 

Te csak belökted a hintát és amint elég lendületem volt, elvágtad a láncot. Védőháló nélkül hagytál és a lebegésnél már csak a földet érés volt rosszabb.

Mikor pedig a földön fekve levegőre vágyom, sírni akarok, üvölteni akarok; nem megy, nem tágul a mellkasom.

Bámulatos, hogy mennyire megtanultam maszkolni. Olykor még én is meglepem saját magam, hogy mennyire kedvesen és mosolyogva, mégis egy rögeszmés sorozatgyilkos pontosságával vagyok képes lehozni a kötelezőt egy végletekig stresszelt szituációban… és rakhatod még rám, pakolhatod nyugodtan… elbírom. Eltemetem magamban majd ezt is, ahogy eddig mindent.

Aztán egy alkalmas pillanatban exhumálom az összeset egyszerre, amikor már gyógyultak a sebek. Hegesek: a mellkasom ezért még mindig nehezen tágul, de már jut levegő, talán még üvölteni is újra megtanulok.

És a méltó újratemetés után talán abban is újra hiszek majd, hogy valahol rám is vár egy nem csupán tiszavirág-életű illúzió.