nem keresni a nem létezőt

Bánt a fény, bántanak a zajok, a busz hirtelen fékezése, az éles kanyar, a hangosbemondó. “A következő megálló: Nyomda.”

Ismerősen ismeretlen a mellettem összemosódó utcák képe, sokat változott a város az évek során amióta elköltöztem. A Sörpatika előtt már másik társaság dohányzik nevetgélve, a köröttük lévő zegzugos épületek összes rejtett sarkát ismerem.

Úgy tartják, a világon bárkihez eljuthatsz négy másik emberen keresztül. Vajon ha megszólítanám a másik ülésen ülő bácsit, az hova vezetne? Mi történne akkor, ha nem konkrét emberhez akarnék eljutni, hanem csak… valakihez? Ha mondjuk mindig, minden lépésnél az illető legérdekesebb ismerősét választanám következőnek, akkor a végére ezen érdekesség szintje megsokszorozódna? Vajon hová vinne egy ilyen út, milyen messzire jutnék? Ha pedig konkrét személyhez szeretnék eljutni, akkor a végén lenyűgöző lenne az eredmény, vagy csak még nyomasztóbbá válna a tudat, hogy ennyire ‘kicsi a világ’?

Bárhogy is, ami körbe megy, az körbe jön. Körbeérni pedig egészen szürreális élmény tud lenni: különösen akkor, ha közben az út maga a cél is. Vagy legalább része a célnak.

Úton lenni egyébként különösen kedves dolog számomra: együtt változni a körülöttem változó tájjal, szaladni a szél után, a talpam alatt érezni a különböző textúrákat, magamba szívni a langyos levegő illatát. Nyitott szemmel és szívvel járni. Keresni a megfoghatatlant. Azt, amit magad sem tudsz körülírni, míg meg nem találod; de abban a pillanatban szinte kettéhasít a felismerés: megvan. 

Viszont mi történik, ha a sokadik kört járva sem történik semmi? Mi van akkor, ha többször is körbeérünk, már minden szembejövő arc ismerős és soha nem kell kihasználni a négy köztes pontot ahhoz, hogy bárkihez elérjünk, de még mindig nincs meg a megérkezés érzése? Mikor van ideje azt mondani, hogy köszönöm, elég volt, nem utazom tovább? Meddig léphetünk hátrébb anélkül, hogy belesüllyednénk a kilátástalanság mocsarába? Mikor racionális döntés kiszállni, vagy mikor szolgálja kizárólag az ego védelmét?

S “van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?”

A lakótelep már alszik, csendjét csak az ajtó hangos visítása töri meg egy rövid időre, ahogy bezáródik mögöttem. 

“Végállomás. Köszönjük, hogy utazásukhoz a helyi tömegközlekedést választották. Viszontlátásra.”