Imádom a munkám!

Nem is olyan rég egy új projektet indítottunk. A projekt indító keretében ki kellett menni az ügyfélhez egyeztetni. Találkoztunk az ügyfél oldali projekt vezetővel és néhány szakival. A projekt vezető a túloldalon egy elég dekoratív hölgyemény volt, határozott, karizmatikus, mondhatnám, gyönyörű. Kár, hogy nem volt 180 magas. Na mindegy. Elég hamar szöget ütött, hogy hogy beszél az embereivel. „Nem így kel, nem úgy csináld, hát hülye vagy? veled is csak többen vagyunk”, és sorolhatnám. Bicskanyitogató volt. Imádkoztam, hogy csak ne szóljon hozzám, megy ő az ügyfél. Nem küldhetem el a halál retkes faszára… Már azzal is nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak be neki itt: „Hééé, ribanc, egy kivert kutyával nem bánnak így, mint te az embereiddel!” Normális vagy te?!
Persze előbb – utóbb én is sorra kerültem, pedig ateista létemre imádkoztam, hogy ne szóljon hozzám. Nem tudom, hogy fogok reagálni. De ez elkerülhetetlen volt. Én pedig türtőztettem magam. Szakmailag mindent alátámasztottam, így végül nem tudott belém kötni, hiába kóstolgatott. Aztán egy mosolyt is megeresztett. Majd visszafordult az embereihez és folytatta. Én pedig nem bírtam tovább. Csak annyit súgtam a mi projekt vezetőnknek, hogy „Sajnálom!”, majd megszólítottam Miss baszatlan picsát:
- Már dél van. Menj nyugodtan ebédelni, mi a srácokkal lerendezzük a többit. – és még elég kulturált voltam, azt hiszem…
- Nem lehet ezeket itt hagyni, nem értenek semmihez!
- Hidd el megoldjuk nélküled is. – így utólag ha a mondat második felét lehagyom, lehet, hogy minden máshogy sül el. 
- Talán valami problémád van velem?
- Semmi! – és mélyen a szemébe néztem – De szerintem boldogulunk.
- Gyere ki egy szóra! – uúúú, asszem szorul a hurok a nyakam körül… nézhetem új munkahely után…
Persze kimentem. Mindenki meghűlve figyelt, a projekt vezetőnk csak nagyokat nyelt, de nem mert szólni. Odakint pedig jött a roham. Mindent nem tudok felidézni szó szerinte, de nagyjából az volt a lényeg, hogy ki a fasznak képzelem magam, hogy beugatok neki mindenki előtt. Én pedig – jól fizető, remek állásom megtartani próbálván – igyekeztem tompítani a dolgokat. Elmondtam neki, hogy mi valószínűleg nem fogjuk kedvelni egymást soha, de ettől még a projekt lehet sikeres. Nem fogok beugatni, ha kicsit ő is visszafogja magát. Először elég vehemensen ment a kommunikáció, de nem hagytam magam maga alá gyűrni. Csillapítottam, visszafogtam magam, és csak 1-2 apró szurkáló megjegyzést ejtettem el, amin a végén már mosolygott is. Mikor lecsillapodott, csak annyit jegyeztem meg – már nem teljesen ösztönösen, némi tudatos szándékkal – hogy a projekt keretein belül el kell viselnünk egymást, de ha egyszer azon kívül találkozunk, akkor nem fogom vissza magam. Ezt már ő is kihívásnak tekintette:
- Ahogy érzed. Vacsorázz velem, és meglátjuk, milyen vagy, mikor nem vagy visszafogott.
- Mikor? Őőőő, sajnálom, akkor pont nem érek rá! – egy kissé megint pipa lett, valaki, aki nem esik hasra tőle… Ez megint felhúzta.
- Akkor holnap, de ez az utolsó esélyed, különben elkaszálom ezt a projektet! – WTF?!?!
- Péntek este, és ez az utolsó esélyed, hogy egy ilyen csapatot tudhass a projekted mögött. Aztán majd magyarázkodhatsz a főnöködnek, hogy miért bukott meg ez a terv.
- … kis gondolkodás, hatásszünet … 8-kor a Szentendrei úton!
Nem szóltam semmit, csak kinyitottam az ajtót, és magam elé engedtem. Bent pár szúrós, de érezhetően visszafogottabb megjegyzés az alkalmazottainak, majd „Ő most elmegy ebédelni! du. 1-re kéri a memót”. Na, akkor végre tudunk haladni gyerekek… Nyilván még kibeszéltük a háta mögött, én sem vagyok szent. 
Péntek este vacsora. Nem mondom, hogy nem volt bennem stressz. De azt kb. sejtettem, hogy mi minden múlik ezen az estén. Vagy bukjuk a projektet, és ki vagyok rúgva, vagy mocskos mód meg fogom baszni ezt az amúgy igen dögös hárpiát. Mi legyen a stratégia? Az biztos, hogy már az elején helyre kell tenni az erőviszonyokat. Meg is volt a terv…
A találkahelyre érve nyilván sehol nem volt. Ő is hasonlóan gondolhatta az estét. Vagy 20 percet késett. Majd egyszer csak begurult a gyönyörű BMW. Én nyilván az ezer éves Passat-ommal mentem. Kiszállt a kocsiból. Írtó dögös volt. Felül fekete szőrme kabát, alatta olyan rövid szoknya, ami ha 5 centivel rövidebb lett volna, övnek hívnák. A szoknya alól kivillant a csipkés combfix csipkéje. És persze a magasságkülönbséget kompenzálandó egy legalább 10 centis sarkú platform cipő. Ez a nő nem kispályázik. Nyilván megszokta, hogy mindenkitől megkap mindent, és egyetlen füttyentésére körül lebzselik. Hát ehhez képest én ott álltam egy noname dzsekiben, farmerban és sportcipőben és csak vigyorogtam. Ezt buktad kisanyám, 1-0 ide. Nem gondoltad te sem?!
- Vacsorát beszéltünk meg, úgy emlékszem, nem sarki kocsmát! – vágta hozzám felháborodottan.
- Most ugye a projekt keretein kívül vagyunk?!
- Igen. – kissé bizonytalanul jött a válasz…
- Akkor jó. – és folytattam lelkesen:
- Azt hittem ide a sarki pizzériába megyünk! Nem gondoltad ugye, hogy ennél többet szánok rád?
- Na elmész te a picsába. - és már szállt is be a csodajárgányába.
- Felőlem… Ha máris berezeltél… és persze az elmaradhatatlanul pimasz mosolyom.
Nagy sóhajtozások, pár másodperc töprengés. Majd lehúzza a járda felőli ablakot és kiszól.
- Szállj be!
- Még mit nem? És ha egy baltás gyilkos vagy? Előbb látni akarom, hogy nincs e rád tetoválva valami baltásgyilkosos szimbólum!
- Na ne szórakozz velem, mert most rögtön elkaszálom a projektet!
- Azt hittem, idézem „Projekten kívül vagyunk”. Tényleg nincs más fegyvered ezen kívül? Szomorú lennék és csalódott!
- Ugye nem gondolod, hogy a te roncsoddal megyünk?!
- Mehetünk ezzel is, de akkor át kell ülnöd az anyósülésre. Én vezetek.
- Normális vagy?! – jött a várható fellépés.
- Ha az lennék, nem lennék most itt. De te sem… - és ismét a pimasz mosoly.
Ezen már ő is elmosolyodott. Egyet értett. Ismét rövid töprengés. Majd kinézett rám. Én pofátlanul kinyitottam az anyósülés ajtaját, és mutattam, hogy fáradjon át oda, vagy nem megyünk sehova. Nagy duzzogva kiszállt és átsétált. Kelletlenül, de megtette, amit kértem. Ideje dobni egy csontot. A kezem nyújtottam neki, hogy segítsek beszállni, udvariasan besegítettem és finoman csuktam rá az ajtót.
Frankó. Most, hogy tisztáztuk az erőviszonyokat, nagy gond már nem lehet. Irány a vacsora. Az étteremben csupán egy hibát vétettem. Kinyitottam az ajtót, és magam elé engedtem. Nem! Nem az illem miatt volt hiba. Leszarom. De megláttam a seggét abban a feszülős kis miniben, és onnantól csak azon járt az agyam. Anyám, de kibaszott jó segged van. Legszívesebben mindent rajtad hagyva nyomnálak hassal az asztalra, a hajadba markolva hátratépném a fejed, és úgy kúrnálak seggbe! Ez a gondolat számottevően nehezítette a koncentrációt. De azért igyekeztem.
Rendeljünk! Étlap nézegetés, bor választás, persze én nem iszom… Majd nagy büdös néma csend…
- Szóval? Milyen is az, amikor nem fogod vissza magad? – kérdezte gúnyosan.
- Hát ilyen! Nem látod? Én látom rajtad, hogy már – már elsüllyednél szégyenedben, és megszólalni sem mersz… :P – csak mosolygott…
- Szóval te is inkább csak ugatsz és nem harapsz.
- Mi bajod van neked? Értem én, hogy elkényeztetett kis csitri voltál, aki hozzászokott, hogy megkap mindent, és most, hogy gyönyörű nővé értél, minden faszi körül rajong. De miért kell az embereiddel ennyire lealázóan bánnod? Erre gerjedsz? Erre masztizol magányos estéiden? Vagy titokban arról fantáziálsz, hogy hazaérve felöltöd a domina szerkód és ott várnak az alattvalóid az ágy végében pitizve?
- Úgy! Csak kibújt a szög a zsákból! Szóval te meg erről fantáziálsz! Hogy dominának öltözve ellátom a bajod…
- El kell keserítselek aranyom! Én nem azon az oldalon állok! – és tessék! A szájába harapott! Nyomon vagyok!
- Akkor ebből véres küzdelem lenne. – és mosolyogva kortyolt egyet a borból.
- Ki kell ábrándítsalak! Nem lenne semmilyen küzdelem. Két pofon után sírva rohannál apucihoz!
- Remeg a lábam! – és ismét mosoly és bor…
- Igen, ide hallom a tűsarkad kopogását az asztal alatt a padlón. De nem csodálkozom. Vannak ilyen nők. Egyszerűen igénylik, hogy valaki jól helyre tegye őket.
- Szerinted én ilyen vagyok?
- Fizess szépen és megtudjuk!
- A pofám leszakad. Micsoda úriember vagy te, hallod!
Közelebb hajoltam az asztal felett, és intettem neki, hogy súgok valamit. Ő is odahajolt.
- Ha úriemberre vágynál, most nem ülnél itt velem szemben. – És azzal a lendülettel megpaskoltam a pofiját.
Szinte felrobbant a dühtől és felugrott.
- Viselkedj ember módjára! Nem otthon vagy!
Tiszta vörös lett a feje. De körül nézett és konstatálta, hogy elég sokan ide fordították a fejüket arra, ahogy felugrott. Összeszedte magát, mint akibe ismét visszaszállt az úrinő egy pillanatra. Megrángatta a szoknyáját, majd visszaült. Én pedig benyúltam az asztal alá és a térdére tettem a kezem. Tetszett neki, hogy nem vagyok ijedős kisfiú. Elmosolyodott.
- Nem vagy te egy kicsit bunkó? – kérdezte mosolyogva.
- Kikérem magamnak! Mi az, hogy kicsit? – és a pimasz mosolyom. Majd végig húztam erősen az ujjaim a combján, ameddig elértem az asztal alatt.
Éreztem, ahogy a teste bizsereg. Eszébe nem jutott elvenni a kezem a lábáról. Én pedig folytattam:
- Rád fér már, hogy valaki helyre tegyen. Leszállítson a földre és megbüntessen azért, ahogy bánsz másokkal.
- És mi lenne a büntetésem?
- Kezdetben a térdemre fektetlek. Felhajtani nem kell a szoknyád, mert annyira rövid, hogy teljességgel felesleges piszkálnom. A kezeidet a hátad mögé csavarom és megszorítom, hogy ne tudj mozdulni se. A másik kezemmel pedig alaposan elfenekellek. – és jött a már menetrendszerű szájharapás. Én pedig folytattam:
- A többi rajtad áll. Vagy engedelmeskedsz és csendben tűrsz. Akkor csak apróbb nevelést kapsz. Vagy makacskodsz és…
- És???
- És betörlek, mint egy vad kancát, aki még sosem látott gyeplőt!
- Sosem fogsz betörni! – nevetett rám.
- Szóval dacolsz velem?! Imádom! Most pedig tényleg fizess és menjünk!
Itt már nem szólt vissza. Hívta a pincért, és összesen 2 pohár borral, vacsora nélkül távoztunk. A kocsihoz érve ismét kinyitottam az ajtót, de nem segítettem be. Belemarkoltam a hajába, visszarántottam, megfordítottam, és a kocsi ajtajának nyomva vadul lekaptam. Úgy csókolt, mint egy tüzes kis szuka az első bálon. Majd tovább szorítva a haját, benyomtam a kocsiba. Behajoltam és ismét megcsókoltam. Majd kíséretként lekevertem egy pofont. Csak mosolygott és megnyalta a száját. Sínen vagyunk! Mehetünk!
- Írd be a címed! – és odaadtam neki a GPS-em.
- Utána egy hangod ne legyen egész úton!
- Mert különben? Újra megpofozol? Tényleg azt hiszed, ennyitől megtörök? – kérdezte nevetve, majd visszaadta a telefonom, benne a címmel.
Pimaszkodik… De nyilvános helyen vagyunk. Még nem lehet! Hát beletúrtam a hajába. Megmarkoltam. Finoman magamhoz húztam, miközben mélyen a szemébe néztem. Nem voltam durva. Csak határozott. Lassan húztam magamhoz a fejét. Ő pedig önkéntelen hunyta le a szemét. Mikor épp összeért volna a szánk, arcon köptem és ellöktem magamtól. Elengedve a haját, leszarva a nyilvános helyet megpofoztam.
- Mert különben… Mert különben megalázlak, megtörlek, és engedelmes ribancot csinálok belőled!
Majd elindultam, ő pedig csak mosolygott az orra alatt. Láttam, hogy folytatni fogja. Nem az a típus, aki ennyitől csendben marad. Hosszú este elé nézünk mindketten!