Kár érted

Ó de régen volt már, a kurva életbe, de régen. De ugyanilyen korai nyár volt, ugyanilyen. Vagy talán késői. Mindegy, te mindig ugyanolyan voltál. Ez volt a jó. És ez volt a baj is.

Nézlek és nem tudom mit gondoljak, igazából sosem tudtam mit gondoljak rólad. A legjobb lehettél volna. Imádom, hogy szétszedtelek. Imádom, hogy összeraktalak. Imádtam, hogy jól nézel ki, igazi melósfüttyögtető dívaként vonultál be mindig ezekbe a délutánjaimba a kis nyári ruháidban. Ja, ja, tudom, hiú geci vagyok, imádtalak magamhoz húzni, a ruhán át a bőrödbe markolva, imádtam, mikor néztek a többi asztalnál azok, akiknek nem volt és nem is lesz rád lapjuk. De azért tudták, hogy nagy mocsok lesz itt nemsokára, csak azt nem tudták szegények mekkora.

Most is nagy volt. Nézlek, ahogy a lábazatig átizzadt ágyon fekszel, ezen a verejtéktől, kis mesterséges és sok természetes lubrikációtól, gecitől, nyáltól és egy pöttynyi vértől foltos, szarrá gyűrt lepedőn a káosz magatehetetlen, pihegő, bebábozódott királynőjeként, épp csak egy picit magadra húzva belőle. Lehúzom rólad most ezt a lepedőt, úgy nézem a hihetetlen kecses, vékony gazellatested és ezt a két buzi nagy szilikonmellet rajta, komolyan, bárki máson groteszkül hatna, de neked jól áll. Szeretem gyötörni őket. A bokádat fogva hátrahajlítom a lábad és megcsodálom azt az izgalmas, tölcsérszerű és végtelenül funkcionális segglyukad. Hihetetlen, hogy minden faxni nélkül tudom kúrni bármikor, hogy bírja, hogy még a kezem is felszaladt ma, úgy, hogy csak az elején kapott egy kis síkosítót, de most már rég nem az szivárog a lepedőre, újabb kis foltot képezve. Egyedülálló, komolyan. Te aztán nem szarod össze magad!

Elképesztő bazdmeg, hogy mindig ott van mindened, ahol lennie kell, hogy tényleg, tényleg a rendelkezésemre állsz fizikailag, minden tekintetben. Milyen hajlékony vagy...! Ahogy a hüvelyfaladon keresztül kommunikálsz a faszommal, azokkal a mégis agytól agyig hatoló impulzusokkal. Elképesztő ahogy ordítasz kitágult pupillával, mikor a csiklód gyötröm, egyszerűen imádom, hogy mindig kérik, hogy csendesebben - természetesen annál jobban ordíttatlak - csak a vagány, tetkós, jótestű takarító néni néz vigyorogva és köszön rám ugyanezzel a vigyorral az utcán. Milyen ügyes vagy! Amilyen szorgalmasan kelsz fel egy pohár víz után, mikor ájultra baszlak... Tényleg egyedülálló.

De nem tudok rájönni valójában ki vagy, mert minden megoldás ijesztő. Egyszerűen nem merek arra gondolni, hogy egy nárcisztikus pszichopata vagy, pedig sajnos ez a kézenfekvő. És látom, látom, hogy egyre idegesebb vagy ahogy a manipulációid visszapattannak rólam, pedig én az elején szóltam, hogy megérzem ha befolyásolni akarnak és ettől még senki nem került közelebb hozzám. Csak az van amit mondok, mindig az volt. Ennyi, nincs több. Jó, én is nagyon öntörvényű vagyok, ez tény, néha számomra is zavaró. De téged sajnos az zavar, ha nem tudsz irányítani. Szub, ugyan már, nem akarok még egyszer az arcodba röhögni emiatt, úgyhogy hagyd ezt a bullshitet, kérlek, könyörgöm. Léci. Remekül berendezted az életed, van benne mindenféle jó gép. Van férjgép is, adja a nagy német cirkálót, a nyaralást és a többit. Jó lenne egy domgép is, miután a szimpla baszógépet meguntad. Hát mikor érted meg bazdmeg, hogy szubnak lenni nem az, hogy a seggemet nyalod?! És még csak nem is egy szubsággal kezdődik, az Ég szerelmére, csak az emberséggel. De te nem vagy az, talán senki felé. Olyan egyszerűnek látod a világot: egy kis hiszti, egy kis türelmetlenkedés, egy kis érzelmi zsarolás, egy kis vádaskodás és máris megvan amit akarsz. És egyedül te tudod, hogy mit akarsz, céljaid homályosak. Szörnyű, hogy csak magadat szereted igazán. És leginkább az a baj, hogy szarul csinálod, volt már olyan manipuláció, amire szívesen ültem fel, mosolyogva, önként, de te szimplán csak kibaszott idegesítő vagy két találkozás közt, ez a helyzet.

Mégis gyönyörű ez a talán korai, talán késő nyári pillanat, amikor nézlek. És visszagondolva igen, azt hiszem ez volt az a pillanat is, amikor odabent megfogalmazódott, hogy kibaszlak az életemből a következőnél. Olyan furcsa, nem? Valahol gyönyörűen ambivalens, ahogy nézem a kaján, ördögi vigyorodat, közvetlenül azelőtt, hogy eloltom a cigit, majd a torkodba nyomom a faszom, miközben már tulajdonképpen eldöntött tény, hogy ez az utolsó. Mert tudom, hogy újrakezded, mert ilyen vagy. De most még kár lett volna elrontani.

A legjobb lehettél volna, de nem tudtalak megszeretni, ez a baj. Kár érted. Tulajdonképpen, úgy igazán belegondolva tényleg nem volt jó neked, hogy először velem találkoztál... most már van rendes domgéped, szegény, nem is értem miért haragszik rám, mikor hálásnak kellene lennie nekem, hogy a maradékaimon élhet. Azért néha hiányzol, látod, kurvára nem akarok rád gondolni, aztán mégis eszembe jutsz néhanap. De ilyenkor mindig, szinte azonnal arra is rájövök szerencsére, hogy jobb, hogy nem vagy.