Te és a város

Nem fogom fel, hogy itt vagy, egyszerűen annyira hihetetlen, annyira megmagyarázhatatlan, annyira túl van ez még a fatalizmuson is. "Itt élt..." tudod, ő fordította, hát minden irodalmárnak ilyen szép helyeken kell laknia? Hihetetlen, hogy évtizedeket éltem itt és csak most jutottam el ide, pedig csak egy utcával van arrébb attól az útvonaltól, amin a fél életem töltöttem. És kivel? Veled. Veled, aki sok száz kilométerre lakott akkor, amikor először találkoztunk. Hiszen csak pár alkalomról volt szó nemigaz? Akkor...

Min csodálkozunk? Hisz bebarangoltuk ezt a várost azóta, már csak ez a rész hiányzott szinte. Lassan nincs olyan kerülete a Bűnös Városnak, ahol ne lettünk volna együtt valamilyen formában. Bebarangoltuk, mint két gyerek, persze Neked még bocsánatos, Te lehetnél az én gyerekem. Itt emlékszel milyen finom az a szendvics, hogy izgultam, hogy ízleni fog-e? És ott, ott a falnak nyomtalak. Itt csak sétáltunk, ott a Duna-parton ültünk, amott pedig a radiátorhoz bilincseltelek. Itt sportoltunk együtt, ott üzekedtünk és ott még mindig olyan jó a kávé? Itt láttalak utoljára négy éve, ott láttalak utoljára három éve és emitt két éve.

Nem látlak többé a bölcsőhelyemen, no persze ezt a sohatöbbét, ezt mi mondtuk már párszor. Azt hitted boldog leszel ebben a villában, de hát nem ez számít. Ez mind nem számít. A kő számít amin jársz, a tégla ami a Te néma tanúd, a fa ami Rád borul és az ablak ami Téged bámul. Mind halott már, hogy elmész, visszasüpped a dermedt közönyébe. Hiszen örök élet nincs... Te ölelted élővé őket megmagyarázhatatlan jelenléteddel.