Bélyeg

Már nem akarsz az enyém lenni és nem akarom, hogy az enyém legyél. Fáj már Neked, menekülsz. Nővé tettelek kislányból, de többet nem tudok adni, el kell engednem a finom kezed, hogy életed lehessen. Kurvára fáj az elszakadás, mégis akarjuk. Nem akarok Veled találkozni, akarom, hogy a hiányom öljön, pusztítsa a sajgó idegeket.

Már hazajöttél a tenger mögül - először és hozzám utoljára - mikor felmegyek Hozzád. Majd megőrülök, hogy a kezembe foghassalak, hiszen lehet, hogy utoljára foghatlak, az esély hatalmas. Épp hogy ajtót nyitsz, köszönésképp lerángatok Rólad minden ruhát, mindent, hadd lássam a szőke pihéid, a hihetetlen, ruganyos, izmos tested és a gyönyörű, sima bőröd... a gyönyörű sima bőröd. Nem érdekel most semmi, még a gyenge tiltakozásod sem, ami pedig mindig megálljt parancsolt. Most, hogy megcsap a tested szőke tisztaságillata, nem tudok ellenállni. A hátad a bejárati ajtónak vetve guggoltatlak le és vadul baszni kezdem a szádat...

... már megnyugodtunk, mellettem fekszel ezen a tömbszerű kanapén, ahol utoljára kúrtalak szét. Csókolsz és én simogatlak.
- Na mi is a nagy meglepetés? Csak nem egy üveg jó sör?
- Baszki, nem mondod, hogy nem látod.
És az orrom alá dugod a csuklód.

Iszonyatosan hülyén érzem most magam, duplán méghozzá. Milyen figyelmetlen vagyok, mennyire magammal voltam most elfoglalva, hogy ezt nem vettem észre. De hát a pixelekre szakadt őrült vágynak csak körvonalai voltak... És hát eddig mindig lebeszéltelek a tetoválásról. Meg fogod bánni, gyerekes dolog és így tovább, így tovább, a felnőtt dumák valakitől, aki még ennyi idősen sem tudott teljesen felnőni. De megbántam-e vajon én egyetlen hülyeséget, amit gyerekfejjel csináltam? Pedig maradtak stigmák is ezek után rajtam. Mégis, általában jót röhögök ezeken ma és eszembe sem jut az az alternatíva, hogy ezek nem történhettek volna meg. Velük együtt vagyok egész. Ugyan, mutass már egy tényleg felnőttet, aki nem vegytisztán kompenzál. És hiába vagy annyi, amennyi, Te már gyerekfejjel Magadat tartottad el, önállóan éltél, már nem is egy éve vagy nagykorú, mint amikor először megláttalak. Jogod van ahhoz, hogy rendelkezz a testeddel. Még hülyeségeket is jogod van csinálni.

Némán nézel a hosszú pilláid alatt a hatalmas kék szemeddel, a kezembe veszem hát a kezed és jobban megnézem, miközben ezek a gondolatok járnak a fejemben. Már nincs rajta a nejlon, Te ezt akkor csináltattad, amikor a legmélyén levegőt véve végleg elszántad Magad, hogy véget vetsz nekünk. Valamit rögzíteni akartál, ami meghatározott és ami örökre meghatároz, hiszen mindig, naponta többször fogod látni. Ízléses, szép, olyan, mint a minimális technikával rögzített természetfotóid, amiket az égről csinálsz, vagy egy házfalról... az őszi Balatonról. És ahogyan nézem, kibontakozik a mintából a monogramom...

Nem tudom elmondani mit érzek. Nem tudom elmondani a veszteségem mértékét, nem tudom megmutatni, szemléltetni, de még csak érzékeltetni sem, mert minden csak fájó levegővétel. Hatalmas ajándékom voltál az élettől, ám semmi nincs ingyen, nekem pedig mindig együtt kell élnem azzal, hogy voltál és már nem vagy és már sosem leszel. Mint Neked, aki minden nap oda nézel és aki mégis akarta, hogy egy kicsit mindig vele maradjak.