A vég fajdalma

Ez a bejegyzés egy kommentnek indult volna eredetileg, de sok gondolat merült fel bennem ennek kapcsán és szeretném azokat rögzíteni a magam számára is. Ezért marad zárva ez a bejegyzés.

Nos, a kérdés alapvetően az, hogy általános-e a mocskolódás szakítás után a domináns hímek felé.

Kezdjük azzal, hogy ami azt illeti, én is hallottam vissza a saját praxisomból ilyesmiket. Ezeket ráadásul a suttogó propaganda erősen kiszínezte és a mindenfajta címkét viselő "védelmező" férfiak (nyilván puszta önzetlenségtől és lovagiasságtól vezérelten) lelkesen írogatják privátokban, ha felmerül, hogy valaki jóban van velem. :)

Én azt gondolom, hogy egy icipicit - vagy tán nem is annyira icipicit - a BDSM-ben minden mélyebb. A szakítás fájdalma is. Ha igazán átélt és valódi D/S-kapcsolatról beszélünk, az alárendelődés, az imádat, az önfeladás olyan stációit járja meg a szubmisszív fél, hogy gyakorta önmagát veszíti el a kapcsolat végeztével, pláne ha ez nem az ő döntése volt. Hiszen azonosult valakivel, a lénye részévé vált. És ha ez kiszakad valakiből, pláne ha hirtelen szakad ki, óriási billenést okozhat.

Mindemellett egy BDSM-kapcsolatban sokszor olyan dolgokat is élvez az ember lánya (fia), amiket egy vanillában nem és kerülendőknek is számítanak. Fájdalom, kín, kiszolgáltatottság. Ott és akkor ezek élvezet tárgyai, de ha vége, pláne ha hirtelen van vége, akkor gyakran minden, de minden átértékelődik. És a sötét gondolataival magára hagyott embernek van ideje arra, hogy minden átértékeljen, mindent kifordítson, még azt is, ami jó volt. Így válik a rossz ténylegesen rosszá.

Mondjuk ki nyíltan azt is, hogy egyes domináns, vagy annak vélt magatartás-típusokkal - különösen azok vulgáris értelmezésével, amire nemrég szomorú példákat is láthatott a nagyközönség - együtt járhat a másik semmibe vétele is. Sokaknál összemosódik a szex kegyetlensége az általános kapcsolati kegyetlenséggel. Azt a fajta érzéki érzéketlenséget, ami ahhoz kell, hogy egy BDSM-együttlét igazán ott legyen, ahol lennie kell, sokan az egész kapcsolatra rávetítik. És a szakítás esetében sem finomkodnak, de nem ám. És ezzel is azaz helyzet, hogy amit a kapcsolatban élveztünk néha, az a kapcsolat végén visszaütött.

Sokan azt is vélik, hogy hatalmuk és gravitációjuk a kapcsolat utáni időkre is kiterjed. És ez nem is önhitt vélekedés minden esetben, hiszen az a domináns, aki ért a dolgához, akár örökre meghatározhat valakit. Élete végéig az ő sötét angyala maradhat, más már nem tudja azt adni, mást tudhat, talán jobban is, de AZT nem. És éppen ezért ha ez a sötét angyal megmarad a fejben, az utána lüktető genitáliákban, de soha többé nem idézhető a szoba közepére, az egy amúgy is megbillent ember pszichéjében beláthatatlan következményekkel jár.

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bizony a domináns férfi nem mindig a hűség példája, sokkal több itt a promiszkuis háremtartó, aki ráadásul nem is csinál ebből titkot. Gyakran fordul elő, hogy már a szakítás előtt is van más. Persze, a játék kedvéért, vagy szubmissziója manifesztumaként ezt a nő tudásul veszi, de a nő akkor is nő marad. És ha a fájó szakítás után látjuk, hogy a másik milyen jól elvan nélkülünk, az só a sebbe. Pláne ha miatta hagytak el, pláne ha még tudtam is róla. De anélkül is.

Mindezek a fájdalmak nem külön-külön, hanem együttesen hatnak, ilyen, vagy olyan arányban, de együtt. És igen, a fájdalomtól vezérelten kiabál az ember. Te is kiáltottál már fel, mikor megégetted az ujjad, nem? No, lehet, hogy ez nem olyan direkt fájdalom, ellenben sokáig hat és sokáig mérgez. És persze vagy magába fojtja az ember, vagy kimondja, ez vérmérséklet kérdése is. És ha kimondja, nem válogat a szavakban és az eszközökben. Titkon, vagy nem titkon az ember arra vágyik, hogy a másik is hallja. Hogy fájjon neki, legalább úgy, mint nekem. És ilyenkor aztán a régi jók is rosszak lesznek, a rosszak pedig mindennél rosszabbak. Vannak kifejezett női bosszúk is, mint például a másik szexualitásának degradálása, de hát már Annie Hall utolsó mondata is úgy hangzott: "és minden orgazmust színleltem". De persze nemtől függetlenül rohadék a másik. Megkapja mekkora szar volt, nyilván csak a külső szemlélő kérdezi meg a kiabálót: akkor mégis miért voltál vele? Főleg ha ő szakított veled. Mind tudjuk a választ, nem kell elmondani.

Nem tagadom, saját merítésemben én is követtem el hibákat a szakítás során, okoztam nem kívánt és pláne nem tervezhető fájdalmat másnak. Meg is kaptam rendesen a magamét és hiába tartom rágalomnak amit visszahallok - ráadásul olyanok szájából, akiknek semmi köze sincs az egészhez - erről én is tehettem. Tudom. Aki a jót elfogadta, az a rosszat sem tolhatja el magától, ez nem lehetséges. Sokakkal maradtam jóban, talán éppen azokkal, akik a saját döntésük alapján távoztak a kapcsolatból. Van aki kígyót és békát kiabált rám akkor és hosszú idő kellett a békéhez és a jóindulatú egymás mellett éléshez. De ha igazán fontos volt egy kapcsolat, pláne egy BDSM-kapcsolat, pláne egy minden tekintetben megélt BDSM-kapcsolat, akkor a fájdalmat nem úszod meg. És a fájdalom kiáltásait sem.