Valóságunk

Ejj de nehéz ez. Az emlékek, az illúziók és a valóság végleges különválasztása, az igazságkereső örök üveggyöngyjátéka. Ha vége valaminek, megkezdődik ez a játék és nem hagyható, hogy az utólagos kommunikáció a maradékot is szétrombolja. Mert ami megtörtént és biztosan megtörtént, az valaha a valóság volt, a hozzá tapadt, vagy róla leváló illúziók teszik emlékké. De nem mindegy, hogy ezek közül mi est hogyan válik le, vagy tapad meg. Nagyon nem.

A csipesz a csiklódon valóság volt. A faszom, ahogy a hüvelyed után végre elfoglalja a végbeledet is, valóság volt, miként a vizeletem is a szádban. Valóság volt, ahogy remegtél rajtam és a könnyek is, amikor elélveztél. A levegő a mellkasomon amit oda leheltél akkor. A sikolyod a kezemen. Ezek amik nem vehetőek el. De milyen illúziók tapadtak meg ebből és miket hagysz meg nekem mégis? Ha azt mondod, hogy illúzió mindig, minden a világon, azzal azt mondod, mindez az egész nem nekem szólt, hanem valami látható, vagy épp láthatatlan démonnak. De hát az egész alatt millió karakterből felépített ház volt, hatalmas raktárral és szinte kikezdhetetlennek vélt alapokkal. Ez lenne illúzió?

Húzz ki egy téglát, összedől a ház. Ha az emlékek a valóságon túl elvesztik az illúziókat, az azt jelenti, hogy Téged is maga alá temet ez az épület. Nem csak engem alázol meg, sőt, engem a legkevésbé, hiszen roncsaid csak átkerülnek a profán és kaján férfivigyorkeltő "megvolt" feliratú deszkabudiba, ott, az összedőlt ház kertjében, ahová kicsi gyerekként jártam ki egy pornóújság társaságában. Mert megvolt mindenhogy, úgy, ahogy el sem tudják képzelni, igaz? Ez a valóság. Persze a legvégső valóság része lehet az a késszúrás is, hogy leszarod. De hát ennél mindenki büszkébb.

Ha elrelativizáljuk az emlékeket, ha a világ összes illúziója közé kerülnek azok, amik fényt adtak nekik, akkor csak ez a valóság marad. És ennél a puszta valóságnál jobban még a világba ordított saját szavainkkal sem alázhatjuk meg magunkat.