A hiány

Mindig csodálkoztam azokon, akik a BDSM-et egyfajta pacsizós kúrópajtiság szintjén tudták művelni, avagy tök személytelen módon "szeánszolva". Két alapvetően idegen ember, két elszigetelt indivídum. És amellett, hogy rettenetesen tudom sajnálni ezeket az embereket, mint a lényeget befogadni képteleneket, kicsit azért irigy is vagyok rájuk. Mert ők talán nem érzik soha a BDSM legfájdalmasabb mellékhatását, a hiányt.

Persze hiányt mindenki érez, még ez a pók is itt a sarokban, hiszen éhes, ezért is szövi a hálót. Csakhogy minél inkább ember valaki a hiányok annál inkább rendszerré alakulnak. Sok apró hiányból áll össze még a leggazdagabb is - talán pont ezért a leggazdagabb. És minél inkább belemegy ebbe a sok nagybetűsbe, a hiány annál komplexebb és annál mélyebb tud lenni. Minél több a húr és a billentyű, annál összetettebb a hiány szólama, de lehet, hogy csak egy bizonyos húrt pendít meg, ám azt nagyon. Kurvára, hogy beleszakadsz Te is.

Akár D/S, akár S/M, ez a mi nagy közös sokbetűsünk sokat ad és cserébe sokat is kér az embertől. Mindennél magasabbra kerül a léc, az ingerküszöb olyan magasra kerül, mint semmikor máskor, soha másutt. Megtalálod amit keresel, beáll a boldogság állapota. Csakhogy semmi nem állandó, pláne nem a boldogság, ami a relativitás csapdája miatt eleve kurtának tűnik mindig. Már menet közben is fellépnek az apró hiányok. "Hol van, miért nincs itt, de jó lenne, ha"... De az igazi hiány az, amikor elveszik az ami addig meghatározott. Mert nem az hiányzik ami sosem volt, hanem az, ami volt. És az nagyon tud, minél több volt, annál jobban.

És a hiány senkit nem kímél, sem uralkodót, sem alávetettet. Nem kíméli az embert. És a BDSM hiánya más hiány, mert már más az igényszint ugye. Ráadásul itt már relatív a jó és a rossz fogalma is, hiszen olyan dologra vágysz, olyan dolog hiányzik, ami a közvélekedés szerint nem jó. Fizikai fájdalom, megalázottság, alávetés. És a hiány még ezeket az önmagukban is relatívvá vált ingereket is relativizálja. A fájdalom hiánya fáj, a helyét átvevő üresség.

És aki idáig eljutott és csak idáig, még mindig semmit sem ért. Mert az igazi hiány, csakúgy mint alapja, a hiányzó inger, mindig emberhez kötődik. Valakivel, aki nincs már és nem is lesz többé, de ugyanúgy semmiképpen. Az eltűnt gonosz mester, a szub, aki nem áll már szóba Veled. És még fajóbb ez a hiány, ha látod, hogy a hiányodnak nem hiányzol egyáltalán - hogy már semmit nem jelentesz. Nem tudsz vele mit kezdeni. Kísérletet tehetsz a pótlásra, de azok mindig pótlékok maradnak. Hiányoddal másokat kínzol meg és gerjesztesz bennük hiányt. És persze Magadban is felújítod a hiányt, a régit.

Tudjátok miről beszélek. Mindenki érezte, vagy érzi a hiányt a maga szintjén. Azok is, akik csendben szenvedték meg mindvégig. És azok is, akik gőgösen és fennhéjázva ordították a világba boldogságukat, hogy aztán megtépve, mások, de leginkább önmaguk előtt megalázva térnek vissza ide csendben, céltáblájaként azoknak, akik ennek még előtte állnak, vagy már túl is vannak rajta, csak épp szenvedésük még az emberséget is elvette tőlük.

Lassan azonosulsz a hiányaiddal és belőlük épülsz fel. De fel nem épülsz igazán sohasem, a személyiséged része lesz minden hiány, hogy aztán mikor lekapcsolják a villanyt, az egész a semmibe vesszen. A hiányod megszűnik végleg.