Az örökkévaló illúziója

Az embert az örökkévalóságra való igény tartja életben, az, hogy ami most jó, az tartson örökké, a pillanatnyi plazmatikus boldogság fixálódjon és kísérjen el életünk végéig. Sőt, még tovább is, legyen aki virágot visz a sírunkra és egy könnyet ejt értünk (persze ezt lássuk is), hogy majd olvassák a verseinket, esetleg majd tanítsák is őket később.

Csakhogy az örökkévalóság nem létezik. A házat lelakod, a verseidet el sem olvassák (nem is biztos, hogy azért mert szarok voltak, csak nem lógtál eleget irodalmárokkal) és ha netán mégis felfedezik őket, azt nem látod, mert kiderült, visszafelé nincs kilátás. Birodalmak hullanak szét, csillagok robbannak fel. Minden változik, van világvallás is, mely azon az alapvetésen nyugszik, hogy minden jó átmeneti, csak a szar állandó, egészen addig, amíg ezt tudomásul nem veszed, mert akkor szintet lépsz. Sajnos minden nap beigazolódik, mert látod, hogy minden elromlik egyszer és az embernek tényleg nem marad más választása lassan, mint a köldöknézegetés, hacsak nem akar minél nagyobbat esni minél magasabbról.

A kapcsolatokban, amíg tartanak, mégsem vagyunk hajlandóak tudomásul venni mindezt. Mert jó hallani a forevert, mert egy D/S-kapcsolatot a intimitás, a bizalom és a kötődés tesz igazivá. És a forever-t hallani mind igazi dominánsnak, mind igazi szubmisszívnek a minden, a likvid, intravénás dopamin. Aztán ha kiderült (mint az esetek végén általában mindig), hogy a forever az mégse volt forever, akkor jönnek az elvonási tünetek. Minden kapcsolatra igaz ez, de különösen egy komolyan vett D/S-re, amikor először tapasztalod a figyelem csökkent voltát, az apró hazugságokat és társaikat. Hisz egy ilyen kapcsolat alfája és omegája az őszinteség, a figyelem, a bizalom és amikor csak az elsőt kapod meg egy kissé megkésve, akkor reccs. Márpedig megkapod, előbb-utóbb megkapod.

Hiszen semmi sem alkalmasabb a hamar elmúlásra egy BDSM-kapcsolatnál. Itt minden magas hőfokon ég, magasabban, mint a vaníliafagyi konyhájában. A feneketlent keressük, határokról zagyválva a határtalant. Mi más térdeltethetne elém, mi más emelné a kezem ütésre, mi másért akarnám, hogy ordíts, sikíts, nyögj tányérrá nőtt pupillával. S a magas hőmérsékleten minden hamarabb elég, az a bizonyos kötél is. Vannak persze kivételek, de már közülük is többen bolyonganak újra magányosan, még egyikünk sem élt addig, hogy lássa minden végét. De persze, vannak kivételek, tényleg vannak, talán az a titkuk, hogy sosem mondták a forever-t, egyszerűen csak egymásba nőttek, mint a fák, akik tudvalevőleg állva halnak meg.

Pesszimizmus? Nem hiszem. Csak realizmus, persze egy pesszimista sem szereti ha így címkézik. De igenis, van pozitív üzenet, nagyjából az, hogy becsüld meg a pillanatot amíg tart, becsüld meg az örökkévalónak kitágult másodpercet, ne várj többet tőle és sose feledd:

Never say never
But don't say forever.

Így talán egyszer még majdnem örökké is tarthat. Na az már valami.