Megváltoztathatatlan

Belém hasítasz az utcasarkon. Nem, perszehogy nem Te vagy. Neked is van ilyen világoskék feszülős farmerod, van ilyen felsőd is és Neked is legalább ilyen szép a leomló aranyhajad. És néha Neked is lenőtt így a műkörmöd. De nincs olyan segge, vádlija, hol van az izmos hasad, karod... csak tökéletlen másolat, árnyék, rendszer dobta projektált objektum, erre másodperc tört része alatt jön rá az ember. Nem tehet róla. Ő sem tehet róla. Senki nem tehet semmiről.

Nem lehetsz Te, mert Te máshol vagy. Tudom, beszéltünk, jó a kép is. Idegen tengerparton élsz, ott fújja a hajad a szél az Ő arcába. Hogy szeret Téged! Szeretem Őt ezért. Megadja amit én nem tudtam és elveszi amit én nem vehettem el. Az Ég áldja meg érte. Biztonságban vagy.

Korán sötétedik, ajtót nyitsz. Mosolyogsz, mint mindig, mégis máshogy. Azért a kezembe nyomod ezt a szatyrot és lemegyünk a Lidl-be, mert finomat főzök Neked most ebben a kis konyhaszegletben. A fakanál tudom hol van, tudod, hogy tudom, nem kell megmutatni.
- Ez kurva jó! - pusztítod amit eléd tettem. Elröhögöm magam, Te szabályszerűen zabálni tudsz, hát én eszlek meg mindjárt, olyan édes vagy. Megkívánlak, persze már akkor megkívántalak, mikor résnyire nyílt az ajtó és megint megteltem azzal az illattal, ami Te vagy, azzal a tisztasággal, ami egyre erősebb és amit csak lemos a fürdés. Kéred, hogy ne, de belülről vágja el az ördög az izmaid amikor Hozzád érek. Szorítasz már Magadhoz, ahogy leesik Rólad a ruha. Sikoltasz a gyönyörűségtől, úgy szopsz ki, olyan mohón, mint soha, miközben a szemembe nézel. Mint soha. Aztán már nem nézel többet, mosolyogsz, de a szemembe nem nézel.

Pedig Neked van erőd megmondani, hogy az utolsó volt, talán most azért nem volt mégsem, mert már ezt az utolsót sem akartad. Pedig senki nem sejti aki "szolgálatról" mer beszélni, hogy micsoda állhatatosság, micsoda kitartás van ebben a gyönyörű pici lányban, micsoda konok akarat az Egyetlen Férfi iránt. Micsoda hűség és szeretet, sosem bántó, féltő, sosem fájdalmat okozó. És mégis mennyi fájdalmat bír el kívül és belül. Én tudom, ott voltam.

Milyen ostoba, büszke és hiú egy férfi. Mennyire nem elég neki a saját esze, ha meg akarja érteni, miért nem akarod többet megölelni, még búcsúzóul sem. És milyen megváltoztathatatlanná válik minden, mire mindent megért. És mégis akarod, hogy maradjon néha pár szó, amit nem a szél fúj szét ott a tengerparton. De ezt itt körben már nem írhatom le Neked, nem szabad. Leírom, hogy sose olvasd. A szélbe engedem, mint Te az aranyhajad.

Ideértem a Lidl-be egyedül, ez más szatyor, az enyem. Körbenézek, mielőtt bemegyek, az a lány is elment már. Így helyes, mindenki a helyére kerül lassan. Nézem a lecsapni készülő fekete vihart, hamarosan elnyel mindent ez az apokalipszis. Nem sok van már az embernek.

Egyszer találkozunk. Isten éltessen.