Projekciók és áldozatok

- Tök jó neked, a blogolás nyilván megkönnyíti az ismerkedést. Jócskán hozhat a "konyhára" - kaptam meg ezt nem egyszer itt különböző verziókban. De valóban igaz lenne? Gondoljuk csak át!

A blogolás valóban alkalmas lehet a figyelem felkeltésére. Nem akarok senkit megbántani, de az írások jelentős részében a mondanivaló néha igencsak látható deficitben van az exhibicionizmushoz képest. Ne blogolj, ha nincs miről. Ne blogolj, ha nem kell.

Én ezen már régen túl vagyok, nincs erre igényem. Ám ez mégiscsak egy nyilvános műfaj, mondjuk úgy, hogy a magam és pár közel álló emberi lény számára rögzít töredékesen nyomokat, gondolatokat, emlékeket és eseményeket. Elérhető számunkra, aki ténylegesen ismer, annak beépített kódokat is tartalmaz, akár jóban vagyunk éppen, akár nem, számára is kézzelfogható, ha akarja. Egyfajta nyilvános napló-könyvtár ez annak aki érti, másodlagosan ez lehet kívülálló, ismeretlen ember. Nyilván több értelme lenne, ha az ember cikkeket írna, azok legalább honorálva vannak, de nekem az ilyesfajta bértollnokság sosem feküdt, ráadásul ott máris valaki másnak az igényéhez kell alkalmazkodni és egészen másféle szemléletet követel. Igyekszem nem mások lejáratására és/vagy a mellem döngetésére, esetleg megmondóemberkedni használni a blogolást, bár ez néha nehezen megy, hiszen egy közeg része vagyok én is. De méltóságomon aluli, nem csak azért, mert oly nemes lélek lennék, sőt. Tulajdonképpen ez is az én önzésem: egyszerűen akkor már eleve más függvénye lennék.

Arra már régen, a blogírás hajnalán rájöttem, hogy a többség egyáltalán nem olvas itt blogokat, ez nem is szempont az ismerkedés során. Voltam én itt csendes vadász és főként eredményes, így tudom, hogy a legcélravezetőbb egy jól megírt adatlap, pár jó kép és az adaptív levelezés kombinációja. Tehát a többségről eleve lemondhat az ember amikor blogírásba fog, ilyen szempontból az egész máris kárba veszett energia. Ez mindig érthetetlen volt számomra, hiszen ezekből az írásokból a teljes ember (mint arról lejjebb lesz még szó) nem ismerhető meg, ám sok kérdésre választ kaphat az ember. Én mindig elolvastam, ha volt az illetőnek és sosem bántam meg. No de nem vagyunk egyformák. Ha játszani akarsz elsődlegesen, ne blogolj, ez akár szabályként is felfogható.

Viszonylag csekély ehhez a csendes többséghez képest azok száma, akik a blogokkal egyáltalán foglalkoznak, jelentős részük ír is, nem csak olvas. Ám az idők során lassan megismertük egymást és nagyjából tudjuk kitől miért nem akarunk és akarhatunk semmit. Nem feltétlenül az ember miatt, nagyon nem. Hiszen én is a legjobbat adom magamból a betűimnek, a legtöbbet amit adhatok. Mégsem vagyok megismerhető az írásaimból senki számára, hiszen ezek csak szilánkok a valóságból, a sokezer darabos mozaik pár tucatnyi darabja.

Pontosan ezért nem alkalmas a blogolás az ismerkedésre, mert aki csak ezeket a darabokat látja, az, ha fel is kelti az érdeklődését az író, óhatatlanul pótolni akarja a hiányzó darabokat. Erre három lehetőség kínálkozik. Választhatja a pletykálkodókat, akik szép számmal vannak, mondanom sem kell, ezek bármilyen is lehetett volna a mozaik eredetileg, nyilván torzképet, vagy karikatúrát fognak csinálni belőle. Nyilván persze nem nagy veszteség egy ilyen ember. Segítségül hívhatja és segítségül is hívja a fantáziáját, még csak az sem biztos, hogy tudatosan, sőt. De mindenképpen pótolni fog darabokat a fantázia, akár akarja az ember, akár nem. Projektál. Ezzel se megyünk sokra.

És végül írhat nekem is direktben, vagy csinálhat úgy, hogy ráírjak. Eddig ez számos esetben történt már meg és többször fordult elő ebből, hogy állítása szerint miattam regisztrált az illető. Vagyis a blogjaim miatt és sajnos akármennyire is engem tükröz ez a betűhalmaz, mégsem én vagyok a magam teljességében. Ezeknek a beszélgetéseknek éppen ezért mindig törvényszerűen rossz vége van. Az illető ugyanis eleve már projekciókkal érkezik, amik viszont már nem a tényleges énem tükrei. Nem tagadom, én is bizalmatlan és öntörvényű ember vagyok, fenntartásokkal viseltetek minden nem várt ingerrel szemben és a tapasztalatok miatt már eleve, reflexszerűen szarul is állok esetleges "rajongómhoz". Valószínűleg elég béna rocksztár lennék, túl azon, hogy nem tudok se dobolni, se gitározni, se énekelni, nem tudok a backstage lehetőségeivel sem élni. De hát talán már csak ezért sem vagyok rocksztár. Meg hát ösztönös férfiként nyilván ahhoz vagyok szokva, hogy magam választom ki a zsákmányom, nem pedig fordítva történik. Domináns vagyok, válogatok és elviekben is azt tartom, hogy ehhez a kezdeményezés kézben tartása is elsődleges. És nem is keresek senkit, főleg ha egyszer megvan mindenem és mindenkim. Ám hiú is vagyok, meg kíváncsi, mert hát ember vagyok, úgyhogy azért persze beszélgetni kezdek az illetővel. És a beszélgetés során a projekciók a "rajongók" ellen fordulnak, az ebből kialakult, egyre indulatosabb szóváltásból pedig minden kisült már, csak épp csak együttlét nem. Bevallom engem is felhúz, hogy valaki mintegy számon kéri rajtam a saját projekcióiban való csalódásait, de az is kicsapja a biztosítékot, ha valami olyanon háborodik fel, ami a blogomban szerepelt - bazmeg, akkor most olvastad, vagy sem?! Ilyenkor általában már csak poénból is durván túlterhelem az illetőt, de volt már akit direktben és egyenesben elküldtem a picsába. Pedig jól néztek ki, nem is voltak buták. Egyszerűen ez így egy D/S viszonyrendszerben nem működik.

Szóval ha valaki ezt, hogy milyen könnyű BDSM-bloggal csajozni még egyszer felhozza, ugyanúgy short küldöm el a picsába. Nem. A blogolásnak az ég egy adta világon semmi értelme, vagy pozitív hozadéka sincs. Egyet kivéve: szórakoztat. Főleg engem és néha másokat is. De végső soron ez is valami.

(2020)