A lábaim elé

Sokat járok ki a Margitszigetre, de most máshogy vagyok itt. Most Veled vagyok itt, ezen az első igazi késő tavaszi napon. Visszaadsz nekem valamit, ami sosem volt valójában az enyém. Ebben a Duna-, fű-, fa, vattacukor- és derűszagú délutánban visszaadod nekem a valódi, beteljesült, kölcsönös, sohanevolt és sohanemlesz szerelmet. Elmeséljük egymásnak magunkat, évekre határozzuk meg most egymást ezzel az egymás szavába kapó beszélgetéssel, ami csak azért türelmetlen, mert nem tudunk betelni a másikkal, csak azért vágunk a másik szavába, mert többet akarunk tudni. Gyönyörű vagy, gyönyörű vagyok Neked. Simogatlak és az ölembe húzlak. Merev a tested még, küzdelmet folytatsz odabent, hiszen ha megadod Magad, a lábam elé dobsz mindent, hiszen megbeszéltük. Végigszimatollak, a puha, dús hajaddal játszom. Csak picit húzom, mindig csak amíg a szád az enyémhez ér. Finom vagy, a valaha jóllakás reménye nélkül ízlellek újra és újra.

Talán egy óra is eltelt így, talán több is. Ahogy beszélsz, a hátad a hasamnak és a mellkasomnak adja át a finom basszust a csengő hangod kíséreteként. A nyakad nyalogatom csukott szemmel, miközben hallgatlak. És érzem ahogy fokozatosan szűnik meg merevséged, egyre inkább az ölemhez formálódsz súlyodnál fogva. Belém ernyedsz és tudom, hogy döntöttél. Régen tudtuk, hogy döntesz és hogy így fogsz dönteni, de azt is, hogy át kell menned ezen a küzdelmen, meg kell vívnod Magaddal. Mert semmit nem akarok erőszakkal elvenni, semmi nem kell úgy. Azt akarom, hogy Magadtól tedd a lábam elé Önmagad.

Idő van, Te a vonathoz, én a kocsihoz. Gyalogos diákszerelem most ez itt, a combinon utat török magunknak az ablakhoz, mert szereted látni a Bűnös Várost. Csilingelsz és megfogod a kezem közben, az ujjaid elszántan fonódnak az ujjaimba. A Blahán összeölelkezünk és elnyel az aluljáró, betonpereme elvágja a szemeinket egymástól. Még szélütötten cigarettázom, úgy érzem magam, mint mikor véget ér a nagy filmem a moziban és nézem a stáblistát, a felállás legcsekélyebb reménye nélkül, mert a főszereplők mi voltunk. És ahogy állok, Te visszafutsz hozzám, átölelsz és a fülembe súgod:
- A lábad elé dobtam.

Még percekig csókollak a kipufogófüstös, galambszaros valóság kellős közepén, amíg úgy tudunk elmenni szigetünkről, hogy ne hasítson minket szét ami körbevesz.