A tenyér muzsikája

Imádom a zenét, a zenét, amit a tenyerem egyszerre komponál és játszik, mikor a popsin, vagy a női arcon csattan. Iszom ezt a muzsikát, ami semmi máshoz sem hasonlítható. Ezt nem adhatja vissza semmilyen tárgy, hiába nincs hangja mikor közelít, nincs meg egy kábel, vagy egy vessző suhintása, vagy az a teltebb, mélyebb hang, amit a levegőt átszelő pálca ad ki, ahogy közelít az emberi bőr felé. Persze ezek is finomak, de sokkal kevesebb visszajelzés érkezik róluk a tenyerembe, míg amikor az közvetlenül e felületeket érinti, teljes stimulációt ad a benne lévő idegeknek és amikor ez párosul a szinkronban érkező hanggal, azt semmi más nem közelíti. Az élő, magad csinálta zene, a saját koreográfiáddal s táncoddal.

A világ előttem ringó női fenekek zenekara, minden hangszer máshogyan és máshogyan van hangolva, nem is beszélve a kísérő vokálról. A pofon talán nem ilyen markáns, de soha nem adja ki két női hátsó ugyanazt a hangot, más és más az izom és a zsírszövet aránya, más és más a forma, a görbület, más a bőr szerkezete, rugalmassága, megannyi más, a hangzást befolyásoló tényezővel egyetemben. Más a pici, izmos, kislányos, más a lapos, más a gömbölyű nagy hangja. És minden egyes ütés is más és más, lehet, hogy nem mindig fogja az emberi fül, de más a száraz, a nedves tenyérrel és/vagy felületre adott ütés, a levegős, a nyújtott tenyeres, a teljes popsit érő, vagy a félátfedéses, esetleg puncit érő.

A domináns szerzője, karmestere és zenésze ennek a hangkavalkádnak, értő füllel válogatja ki a legjobb hangzást, hogy kinevelje a maga számára a jövőt, az új minőséget, s nap mint nap ezzel a muzsikával a fülében rója az utcákat, tegye mindennapi dolgait. De soha, egy pillanatra se szakadjon el a megtalált hangzástól ténylegesen.