Elsők 2.

Már az enyém vagy, de még mindig csak az az örömöd, hogy velem lehetsz. Pedig nem először járjuk meg ezt az ágyat, amiben most is döflek. Hátulról, hogy elérjelek mindenhogy és mindenhol. Gyönyörűen süt a nap, fénye beterít minket. Már elég ideje figyelek, tudom, hogy nagyon koncentrálsz és azért nem jön... Már tudom, hogy ki kell zökkenteni, már csak arra kell rájönni mivel. De a véletlen a segítségemre siet: a szoba csendjét egyedül megtörő hangjainkat valósággal szétrobbantja az a bizonyos vadul kalapáló iPhone-csörgés, a telefonodé. Apád... Én is megijedek, de Te szabályosan összerándulsz rajtam. Ösztönösen érzem, hogy ez a pillanat, kiestél a fejedből végre. A bőrödbe markolok, úgy rántalak teljesen a faszomra, felnyársallak vele és Te ordas módon sikítva élvezel el rajtam, és én nem hagyom abba és baszlak, baszlak, miközben kiteljesedsz és az első élvezésed sorozattá válik. Kínozni akarlak ezzel a lüktető izommal, kitölteni, szétfeszíteni. A segged verem és markolom elfehéredett ujjal. És Te sikítasz, sikítasz és sikítasz végre öntudatodat veszítve... Teleélvezlek, érzem ahogy megtelsz velem és Te is az utolsókat rángod rajtam... A tekinteted homályos, eltelik egy kis idő, amíg felfogod hol vagy és ki vagy és át nem töri a szürkéskék párát a hangtalan, a valódi öröm és hála.

....

Az első lakásod Pesten. Az örömöd, ahogy megmutatod, minden zegét-zugát. Játékos vagy, pajkos kislány, táncolsz, perdülsz, ahogy nyitogatod a szekrényajtókat.
- Megyünk?
- Arra gondoltam...
- Mire?
- Arra gondoltam... - kuncogsz.
- Bökd már ki!
- Arra gondoltam, hogy mi lenne ha dugnánk egyet előtte?
Lerángatom Rólad a farmershortod a bugyiddal együtt. A konyhaasztalra váglak, most először itt és Te megnyílsz előttem boldogan...

...

Az első együttalvás. Az álomtalan láz egymás mellett. Ahogy magam alá gyűrlek az eszmélet határán, ahogy meglátom a szemed reggel. Az első kávé. Az utolsó ölelés ma, csak ma. Az ajtócsapódás.