Lelkembe zárva

Ülünk az autóban, faljuk a kilométereket. Nem én vezetek, a gondolataim megelőznek minket. Csak a testem van jelen, azt is nehezen tudom kordában tartani. Abba kell hagyjam, hogy időnként úgy vigyorogjak, mint egy vadalma vagy egyszerűen csak szégyenlősen mosolyogjak. És azt sem mutathatom, hogy egyúttal szomorú is vagyok, de szerencsére a napszemüvegem eltakarja a legördülő könnycseppet. Nem veheti észre rajtam. Ezek az én gondolataim, az én élményeim. Senki sem veheti már el őket tőlem. Próbálok nyugton ülni, próbálok türelmes maradni, lehunyom a szemem, már nem a kocsiban vagyok. Az én ötletem volt, hogy menjünk, ezzel is telnek a napok legalább. Most távolodunk, de nemsokára majd közeledünk újra. Aztán új nap kezdődik, tele ígéretekkel, új reményekkel és új vágyakkal. Az én vágyaimmal, amiket nem fogok megosztani vele. Azokat sem. És majd leírom ide amit megélek, ha mégis kikívánkozik, mert vannak dolgok, amiket nem mondhatunk el senkinek, hát ezért majd elmondom mindenkinek...