Az őrszem

Azért írom le ezt, mert remélem, hogy utána valamennyivel jobban fogom érzni magam. ​Ha leírom, talán hihetőbbé válik saját magam számára, hogy hiába próbálok maximálisan körültekintő és elővigyázatos lenni a kapcsolatkeresésben, a sors akkor is közbeszólhat.

Napok óta gondolkozom azon, hogy vajon miért fáj ennyire, hogy így alakult köztünk? VELE. Aki egy dom volt innen, de már nincs jelen. Amikor egy ismerős törli magát... azt az elvesztés-érzést nem lehet megszokni. Még mindig kavarognak a gondolataim, próbálom magam győzködni, hogy biztosan így volt helyes az ő szemszögéből.
Pedig végre úgy éreztem, hogy megtaláltam, akit keresek. És akkor rövidesen el is veszítettem. Csalódtam megint... benne, magamban, a kapcsolatunkban.
Talán azért érint olyan rosszul, mert a bizalmamba fogadtam, hittem benne, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy ilyen hamar cserben hagy. A negyedik alkalom után. Tudom, hogy megvannak az okai, de ha tényleg felelős domként állt volna kettőnkhöz, akkor bele sem kezd semmibe. Nagyon fáj, hogy nem kellek már neki, mint nő, mint szub.
Áltattam magam, hogy játszható úgy is a játék, ha az ő érzelmei foglaltak és rám nem juthat belőlük. Lehet, hogy hibáztam, mert elfogadtam ezt a helyzetet. Beismerte, hogy nem elég kemény domnak és ebben igaza is van. De épp emiatt éreztem közel magamhoz, mert tudom, hogy van szíve. Olyannyira van, hogy minden nő magának kívánná, amit ő egyvalaki iránt érez.
Felajánlotta a barátságát és tisztában vagyok vele, hogy ez a maximum, amit nekem nyújtani tud. Nagyon buta dolog lenne nem elfogadni ezt egy értékes embertől.
....
Visszaolvasva amit eddig írtam, úgy tűnhet, mint egy szerelmi vallomás, de nem ez volt vele a szándékom. Ésszel élek, távol tartom magam a veszélyes vizektől. Egyszerűen csak szeretném megválaszolni a miérteket és tanulni belőlük... mert bízom benne, hogy lesz legközelebb... mással, máshogy....