Két Kéz Örök meséje és a tutaj...🤝🙏

A Két Kéz Örök meséje

"(Képzelj el egy színpadot, ahol egyetlen fénysugár világít, egy öreg mesélő áll benne, arcán az idő és a szeretet ráncai. Kezei remegnek, ahogy beszél, mintha minden szót a szívéből szőne. Hangja hol suttog, hol zeng, tele fájdalommal, örömmel és végtelen gyengédséggel.)

Volt egyszer, hol nem volt, egy kicsi kéz és egy nagy kéz.

Két kéz, amelyek nem csupán egymásra találtak, hanem egymásba kapaszkodtak, mintha az élet értelme csak ebben a szorításban rejlene. A kicsi kéz törékeny volt, ujjai alig tudtak egy szál virágot megtartani, de szívében olyan tűz égett, amely a legsötétebb éjszakát is beragyogta. A nagy kéz erős volt, tenyerében az idő sebei meséltek, de üresnek érezte magát – mígnem a kicsi kéz megérintette, és a világ újra értelmet nyert.

Egy hajnalon, amikor a harmat még könnyként csillogott a fűszálakon, a kicsi kéz reszketve megszólalt. Hangja olyan volt, mint egy imádság, tele félelemmel, de még több bizalommal.

„Te hatalmas kéz”

– suttogta –,

„szükségem van rád, mert nélküled szinte semmit sem érek. Éreznem kell a tenyered melegét, amikor felébredek, és mellettem megjelensz. Amikor éhezem, te adsz táplálékot, és segítesz, hogy megragadjak valamit, hogy felépíthessem apró ajándékaim. Velem vagy, amikor járni tanulok, és hozzád futok, ha félelem gyötör. Kérlek, ne hagyj el, maradj velem!”

A nagy kéz, amelynek ereje hegyeket mozdíthatott volna, most megremegett, és hangja megtört a meghatottságtól.

„Te kicsi kéz”

– mondta –,

„szükségem van rád, hogy belém kapaszkodj és megragadj. Hadd érezzem kedveskedésedet, mert érted kell kezet fognom sokakkal, de játszani és mosolyogni sem tudok, csak veled együtt, mikor átölellek, és veled együtt felfedezem újra a világot, a csodálatos, kicsiny dolgokat. Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz. Veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva megköszönni dolgokat. Légy mindig velem, erősítsd a kezem!”

E szavakkal pecsételték meg ígéretüket, és elkezdődött a két kéz története – egy tánc, amelyben minden lépés a szeretet ritmusára született. Együtt járták az utat, amely hol napfényben fürdött, hol viharok árnyékában rejtőzött. A kicsi kéz eleinte botladozott, elesett, és néha sírt, mert a világ túl nagy volt, túl ijesztő. De a nagy kéz mindig ott volt, hogy felemelje, hogy a tenyerébe zárja, mint egy kincset. Amikor a kicsi kéz először fogott meg egy pillangót, és könnyes szemmel nézte, ahogy az elrepül, a nagy kéz megtanulta, hogy a szeretet néha az elengedés fájdalmában is él.Az évek szelíden peregtek, és a kicsi kéz nőtt, erősödött. Egy aranyló délután, amikor a nap a folyó tükrében táncolt, a két kéz együtt épített egy tutajt. A kicsi kéz nevetett, ahogy a gallyakat kötözte, a nagy kéz pedig büszkén figyelte, hogyan tanul a kicsi kéz hinni önmagában.

De aznap este, amikor a tutaj elsodródott a folyón, a kicsi kéz szomorúan kérdezte:

„Miért tűnik el, amit szeretünk?”

A nagy kéz nem tudott válaszolni, csak szorosan fogta a kicsi kezet, és együtt nézték, ahogy a tutaj eltűnik a horizonton. Ekkor értették meg, hogy a szeretet nem a tárgyakban, hanem az érintésekben él.

Voltak napok, amikor a két kéz együtt nevettetett, együtt táncolt a szélben, és voltak éjszakák, amikor csendben ültek, mert a szavak nem tudták volna kifejezni, mit éreznek. De jött egy nap, amikor a nagy kéz hibázott. Egy ostoba pillanatban elengedte a kicsi kezet, és a távolság hideg fala nőtt közéjük. A kicsi kéz magányosan bolyongott, és a nagy kéz üresen várta, hogy a kicsi kéz visszatérjen. A csend fájt, de a szeretet erősebb volt.

Egy esős éjjelen a kicsi kéz visszatalált, és könnyek között suttogta:

„Bocsáss meg, hogy elmentem.”

A nagy kéz, amelynek szíve majd’ megszakadt, csak ennyit mondott:

„Bocsáss meg, hogy elengedtelek.”

És újra összefogóztak, erősebben, mint valaha, mert a megbocsátás olyan kötelék, amelyet semmilyen vihar nem téphet szét.Egy viharos éjszakán, amikor a világ mintha össze akart volna omlani, a kicsi kéz újra megszólalt, hangja most már erővel teli, de ugyanazzal a szívből jövő őszinteséggel.

„Te hatalmas kéz, szükségem van rád, mert nélküled szinte semmit sem érek. Érted küzdök, érted állok fel, ha elesem. Kérlek, maradj velem.”

A nagy kéz, amelynek tenyerében a fájdalom és az öröm barázdái összefonódtak, szorosan fogta a kicsi kezet, és így felelt:

„Te kicsi kéz, te vagy az, aki erőt adsz nekem. Veled együtt fedeztem fel a világot, és veled együtt tanultam meg, mit jelent igazán élni. Légy mindig velem, erősítsd a kezem!”

És a vihar elcsendesült, mert a két kéz együtt legyőzött mindent. Az évek során a kicsi kéz, amely már nem volt olyan kicsi, új utakat járt, de soha nem felejtette el a nagy kezet. Amikor a kicsi kéz először állt egyedül egy új világ kapujában, a nagy kéz ott volt, nem hogy vezessen, hanem hogy biztasson:

„Menj, és légy te magad a nagy kéz valaki más számára.”

A kicsi kéz bólintott, és megfogadta, hogy továbbadja a szeretetet, a megbocsátást, a reményt, amit kapott.

Most, itt állok előttetek, és a szívem tele van a két kéz történetével.

Nem vagyunk-e mindannyian kicsi és nagy kezek?

Nem vágyunk-e mindannyian arra, hogy valaki fogja a kezünket, amikor félünk, hogy valaki mellettünk álljon, amikor botlunk, hogy valaki szeressen minket, még akkor is, ha hibázunk?

A kicsi kéz bátorsága és a nagy kéz ereje együtt alkotja azt a csodát, amit életnek hívunk. Mert egyedül csak kezek vagyunk, de együtt – együtt egy ígéret vagyunk, egy ölelés, egy örök otthon.

(A mesélő hangja elcsuklik, szemei könnyben úsznak, de mosolyog. Lassan felemeli a kezét, mintha a közönség kezét keresné.)

Fogjátok meg egymás kezét. Legyetek kicsi és nagy kezek egymásnak. Szeressetek, bocsássatok meg, kapaszkodjatok. És soha, de soha ne hagyjátok el egymást. Mert a világ viharai elmúlnak, de a két kéz ígérete örökké él.

(A mesélő lehajtja a fejét, a fény lassan elhalványul, és a csend olyan, mintha a világ is lélegzetét visszafojtaná.)"

Az Öreg Bohóc meséje