Lelkünk hídjai

Van a híd. Egy pici, romos erdei fahíd. Talán évek, évtizedek óta nem lépett rá senki. A világ megfeledkezett róla, mint annyi mindenről, ami egykor fontos volt, de az idő lassan eltakarta. A deszkák elöregedtek, a korlátokat vastagon belepte a moha. A hajdan tiszta ösvény, amely hozzá vezetett, eltűnt a fák árnyékában, belepte a gaz. Az eső, a szél, az évek súlya csendben formálta át, mígnem már alig volt több, mint egy maroknyi korhadó fa a természet ölelésében.

És mégis…, és mégis egy napon két ember érkezik.

Nem keresnek semmit. Talán véletlenül botlanak rá, talán valami megmagyarázhatatlan érzés hozza őket erre az elhagyott útra. A világ zajától távol, ahol csak a szél susogása és a patak halk csobogása hallatszik, ott találják meg..., vagy talán a híd találja meg őket.

Lépteik óvatosak. Az első deszkára érve a fa megreccsen alattuk, mintha a híd hosszú álomból ébredne. A két ember megtorpan, egymásra néznek, mintha engedélyt kérnének a hangtalan tanútól, amely előttük áll. És a híd tartja őket. Nem omlik össze, nem roppan meg, pedig régen nem cipelt már súlyt. Mintha megértené, hogy ma másként kell szolgálnia, mint eddig bármikor.

Leülnek.

Nem rohannak tovább, nem használják átkelőnek, nem sietnek át rajta. Megállnak. Mintha tudnák, vagy csak ösztönösen éreznék azt, hogy itt, ezen a helyen valami különleges vár rájuk.

Először csendben maradnak. Hallgatják a patakot, amely alattuk hömpölyög, ahogy a víz koptatja a köveket, ahogy az idő lassan formál mindent, amit elér. Hallgatják a fák halk sóhajait, a távoli madarak énekeit. Az igazi, mély csendet, mely lassan megtelik jelentéssel.

A szavak is megérkeznek, de most másként. Nem úgy, mint a mindennapokban, nem úgy, mint amikor az ember csak beszél, hogy kitöltse a teret. Ezek a szavak valahogy őszintébbek, súlyosabbak. Nem kell sok belőlük. Egy kérdés. Egy válasz. Egy pillantás, ami többet mond ezer kimondott szónál.

És a híd életre kel.

Mert ezen a napon nem csupán a patak két partját fogja összekötni. Hanem két ember lelkét. Egy pillanatra több lesz, mint korhadó deszkák és mohos oszlopok. Egy pillanatra tanúja lesz valaminek. Egy pillanatra mássá válik..., azzal a két emberrel, akik most rajta ülnek.

Mert néha a hidak nem csak arra valók, hogy átvezessenek egyik helyről a másikra. Néha azért léteznek, hogy az emberek megálljanak rajtuk. Hogy leüljenek, hallgassanak, egymásra nézzenek, és ráébredjenek valamire, amit eddig talán nem is tudtak.

És ha soha többé senki rá sem néz, ha újra benövi a gaz, ha az idő egyszer végleg elnyeli… akkor is. Mert az a nap, az a találkozás, az a csend és minden ami volt, azon a hídon ott maradt. Mert van a híd, s néha nem a víz felett ível át, hanem a lelkek felett.