Használás és kihasználás újra

Egy másik blog kapcsán merültek fel bennem ezek a gondolatok. Megmondani én sem tudom a tutit, csak leírom az én látószögemből ez hogyan is néz ki.

Alázás fizikai munkáért cserébe. Én nem szeretek alázni, pont ezért nem is tudok. Aki ezt várja tőlem, az csalódni fog és én is magamban. Tartok tőle, hogyha belemennék és belejönnék, az megrontana engem én pedig így szeretem magam.
Fétisvágyak kiélése munkáért cserébe: csak olyan kíváncsiságot/vágyat elégítek ki, ami az én vágyaimmal összhangban van. Mert ez kielégít engem is én nem cserekereskedelmet látok benne, hanem kapcsolódást és örömet mindkét fél részéről.

Mióta itt vagyok változom. Olyan dolgokat élek meg, amikre soha azelőtt nem vágytam, és olyan dolgokra vágyom, amit azelőtt nem gondoltam volna.Annak, akinek a munkáját elfogadom, annak sokat kell tennie érte, hogy meggyőzzön, ez mindkettőnknek jó és kielégítő. Lassan ismerkedem, mert tudnom kell, a leendő partner mennyire szub, mennyire mazó, fetisiszta és mennyire slave.
Ha minden akadályt legyőzött és minden lécet átugrott, akkor akár 24/7-ben is jöhet(ne) hozzám a másik szubom mellé, akivel ilyen kapcsolatban élek.
Nemrég merült fel közöttünk ez a téma néhány levélváltás miatt és az első felhorgadás után lefektettük ennek az együttélési módnak az alapjait. Az más kérdés, hogy a jelentkezők körében ez mennyire marad csak vágyálom és mennyire teszik magukat oda a megvalósításába.

A használás és a kihasználás között nekem a pénz vagy a gonoszság a választóvonal. Ha tudom, hogy az illető szarul áll anyagilag, akkor nem kényszerítem, hogy jöjjön le hozzám, mert az zsozsó, ami neki most nincs.
A másik dolog, mikor tudom, hogy baráti-családi-munkahelyi összejövetelen kellene/szeretne jelen lenni és én ezt puszta szeszélyből megvétózom.

Tudom, hogy jó úrnő vagyok. Tudom, hogy szellemileg-lelkileg-fizikailag is öröm velem az együttlét, de csak annak, aki ezt a fajta dominanciát igényli aki/ami én vagyok és nem akar megváltoztatni a saját szája íze szerint.



A végére maradjon egy emlék, ami most felrémlett előttem. A kislányom valamilyen ünnepre vett nekem egy csodaszép gyertyatartót, gyertyákkal. Azért tette, mert örömet akart okozni nekem. Tudta, hogy hadilábon állok az ajándékokkal/az elfogadással (néhány rossz emlék miatt) és a csetreszekkel, csak fölösleges porfogónak látom őket, mégis adni akart. És amikor tudomására hoztam, hogy fölösleges volt, megbántásként, visszautasításként élte meg és nagyon rosszul esett neki.

Az a kevés szub, aki valóban olyat akar adni, ami a másiknak jó és ezáltal lesz ő teljes nem pedig a viszonzástól, az megérdemli, hogy elfogadják az ajándékát, bármi legyen is az.