Nyilvános feszültség vagy nyilvános visszafogottság?

Ha az ember vállalja az arcát bárki előtt , akkor vállalja fel a személyiségét is. Ha túlzásba viszi, abba belebukhat, mert a rossz oldala miatt elveszíthet olyan barátokat, akik a HP részével eddig még nem találkoztak. Felmerül akkor a kérdés, hogy ha nem tárom fel a teljes valómat a másik előtt, ha titkolom a rosszabbik énemet hogyan lehetünk barátok?!

A napfényes oldalt könnyű szeretni. Onnantól kezdődnek a nehézségek, mikor lefoszlik a mosoly és előkerül a düh. Beszélgetni valakivel, akiről saját gondolataid által alkotsz pozitív vagy negatív ítéletet, védeni valakit, akit ismersz és kedvelsz és amikor a negatív uszítani akar a pozitív ellen ott bizony felhorgadnak az érzelmek. Kevesen tudják ezt jól kezelni, köztük én is. Nem szeretem azt az énemet, ami ilyenkor előtérbe furakszik.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert megelőzendő a problémát rátestálom az agressziókezelés gondját a társamra, akinek a nyugalmával az enyém nem vetekedhet, így húzva ki előre a szituáció méregfogát. Számomra megmarad a lágyság, a mosoly, a hülyeség, a poénos keménykedés, mindaz, ami ezeken a találkozókon rám jellemző. Tegnap elhangzott egy fontos mondat: azért jó ide eljönni, mert itt egyenlőek vagyunk. Nem színlelünk, nem játszunk, magunkat adjuk. Mivel nincs köztünk feszültség, csak pozitív élmények, a rosszabbik oldal sem jön elő, mert „ö” sem akarja megrontani azt a jót, ami ott van. Az öleléseket, a komoly beszélgetéseket, a huncut összemosolygást a kemény szivatásokat. Aki közénk akar tartozni az ezt kapja és azt is adja vissza önmagából. Itt nincs lenézés, itt nincs gonoszság. Nyitottság van és érdeklődő elfogadás a másik iránt.

Szerencsés vagyok a társaimért, a barátaimért, mert tudok tőlük segítséget kérni és ők teljes természetességgel megadják nekem, hogy a rosszabbik énem a helyén maradhasson.

Ez a szint, amit elérteM! ;)

És ezt nem adom alább!