Én. Te.

Féltelek. Lassan inkább önmagadtól, mint tőlem.

Pazar szívélyességgel árad rám a fény a konyhában, miközben fenem a késeket, hogy a bőrödön át utat találjak a szívedhez. Vajon hányszor kell megvágjalak a saját vágyaimtól fűtve míg magadévá teszed a kényszert hogy akard, hogy a véredet ontsam?! A végén te leszel az, aki könyörög majd nekem, hogy láthassa az arcom újra és újra, mikor a rubin színű cseppekre nézek a testeden. Tudom!

Félelmetes és idegen, ijesztő és vad, ezzel együtt mégis édes és mámorító. Ez vagyok Én neked. Életed megrontója, aki nélkül nem lennének ilyen vágyid. Akit ha elveszítenél vele veszne minden, ami most te vagy. Aki nélkül ha kinéznél az ablakon, a hátsó kert is csak az lenne, ami: fű, fa, bokor. Nem pedig őrület és izgalom, fájdalom és felszabadulás.
Addig beszélünk majd, míg a szavakat felváltják a tettek. De lehet nem is kellene szólni, csak cselekedni. Megragadni, kivonszolni, kikötözni, kipeckelni, bekötni. Otthagyni, hogy bizonytalanságban tartsalak, míg összeszedem mindazt, ami majd csörömpölve hullik a földre melletted.

- Ne mozdulj! – súgom a füledbe, míg a szeget a bőrödhöz érintem és rásuhintok a kalapáccsal. Érezni fogod, ahogy a hideg fém siklik a bőrödön, minden egyes ütéssel beljebb hatolva a fába és az elmédbe!
Ó, hogy szeretem a félelmed szagát! Rettegni fogsz, mert nem tudod, mi történik veled, de érzed hogy ép és sértetlen maradtál. Gyönyörű a rózsa, ami a fa mellett nő. Letépem és az orrodhoz érintem. Először megriadsz, majd megnyugszol, amikor eláraszt az illata. De csak azért, mert még nem tudod, hogy nem szedtem le róla a töviseket…
Szépséges-szörnyű bokrétát szedek: bodza és csalán, de van még a kertben mindenféle istenátka, ami szúr és csíp. Készen áll már rám a tested, csak arra vár, hogy hozzád érjek . Hogy használjalak, ahogyan nekem tetszik. Vágyvezérelt izzásba taszítva mindkettőnket. Ez vagyok Én. Ez vagy Te.