.

beszélgettünk éjszaka. szép története volt, ide s tova 40 évre nyúlik vissza. hosszú, kalandos évek és a vágy, hogy újra szolgálhasson. elejtett egy mondatot, amit önmagában ellentétesnek gondoltam és nevetve válaszoltam: ha nem kérdezi meg, fel sem merül, különben is, ez természetes dolog. kérdezte, hogy ez miért természetes. szó szót követett és első éjszaka rávettem valamire, amit ő eddig sosem gondolt volna saját magával kapcsolatban, mindig a másik oldalon élte csak meg. mivel élményt okozott neki, következő éjszaka több érzékét is összekapcsoltam ezzel az érzéssel, így nagyobb lett a gyönyör is. közben sok mindenről szó esett, megvolt a szimpátia, de voltak apró jelek már a kezdetektől fogva, amin először csak mosolyogtam, később már nem annyira... megint igazam lett, franc bele :)

ez a könyv izgalmakról, hitekről, élethalál harcról, politikai csatározásokról, intrikákról, kémkedésről szól egy szub-mazo kurtizán szemein keresztül, akit szolgálatra neveltek.

„– Látom, tetszik – jegyezte meg de Morhban halkan. Egy kis szökőkút mellett állva várt rám, és a szeme csak úgy itta a látványt. – Több ezer dukátba kerül, hogy ezt a kertet fenntartsam. Felfogadtam egy főkertészt L’Agnace-ból, és egy másikat Namarre-ból, és soha, semmiben nem tudnak megegyezni. De úgy gondolom, akkor is megéri az árát. Hiszen d’angeline vagyok! Számunkra pénzben kifejezhető értéke van a gyönyörnek. – Azután kinyújtotta felém az egyik kezét. – Éppen ezért tudom, hogy mennyibe kerül a gyönyör, amit te adhatsz. Habozás nélkül léptem oda hozzá. Közelebb húzott magához. Fekete dublett volt rajta, valamint fekete nadrág. A dublett vállára Morhban címerét varratta. Éreztem, hogy sötét vágy támad a bensőmben, ahogyan az egyik keze a fenekemre csúszott, és még szorosabban magához húzott, míg a másik a tarkómon jelent meg, megragadva a hajamat rejtő hálót, és durván hátra rántva a fejemet. És aztán megcsókolt, keményen, kegyetlenül. Én választottam ezt az ösvényt. Azért, ami korábban történt, Mélisande-dal és a skaldokkal – már vezekeltem, és meg is korbácsoltak. A megkönnyebbülés éppen olyan hatalmas volt, mint maga a fájdalom, és én teljes egészében átadtam magam ennek. Ahogyan átadtam magam ennek a kushethi úrnak is, aki kemény kézzel, könyörtelenül bánt velem. Quincel de Morhban felemelte a fejét, és csodálkozva jegyezte meg. – Hát igaz! – suttogta. – Minden, amit mondanak… Kushiel dárdájáról. Színigaz. – Igen, kegyelmes uram – mormogtam neki, bár abban a pillanatban, ha azt mondja, hogy a holdat az istállójában tartja, valószínűleg akkor sem mondtam volna mást. De Morhban elengedett, majd elfordult, hogy letépjen egy ezüstös szirmú rózsát. Megszúrták a tövisek, de nem törődött velük. – Látod ezt? – kérdezte, és az ujjaimat a szár köré hajtotta. – Csak az én kertemben nő, sehol máshol. A namarre-i kertészem nemesítette, úgy hívja, Naamah Csillaga. Az ujjai még mindig az én ujjaimat ölelték át, amikor hirtelen összeszorította, hogy így én is kénytelen voltam megszorítani a rózsaszárat. Tüskék szakították át a bőrömet, és én meglepve kapkodtam levegő után, miközben úgy éreztem, a lábam ronggyá válik. Az ezüstös rózsa ott bimbózott kettőnk között, az illata édesen szállt a fáklyafényben fürdőző kertben, míg a vérem cseppről cseppre hullt alá. Morhban hercegének tekintete odaszögezett, teste egészen közel hozzám, és merev fallosza a hasamnak nyomódott. Ekkor elengedte a kezemet, én pedig azonnal térdre hulltam előtte, még jobban felkorbácsolva a vágyát, és elkezdtem kigombolni a nadrágját. A rózsa elfeledettem hullt a földre. Megfogtam vastag erektől kékes, lüktető falloszát, ami a véremtől mostanra egészen síkossá lett, és a számba vettem. Ott, abban a valószerűtlen, az éjszakai égboltra nyitott kertben láttam neki a languisement-nak, míg a végén ő tolta el magáról a fejemet, és lövellt tejfehér, sós cseppeket bőrömre, a sötéten zöldellő levelekre, a selymes szirmokra. A gyönyörtől felnyögött, majd lenézett rám, és egyetlen vad mozdulattal letépte a fejemről az aranyszín hálót, ami a vállamra hullt, majd tovább, le egészen a hátamra. – Vacsorázzunk! – jelentette ki rekedten. – Utána pedig megmutatom neked a gyönyörkamrámat, kis anguisette. Még mindig térdeltem, amikor a nyelvem hegyét a felső ajkamhoz érintettem, és lenyaltam a magja néhány cseppjét. Gyönyörkamra. A bőröm máris bizseregni kezdett, ahogy arra gondoltam, hogy hamarosan alaposan megkorbácsol. – Ahogy kívánja, kegyelmes uram! – suttogtam. Azt hiszem, nem szükséges apró részletekbe menően elmondani mindent, ami ezután következett. A vacsora nagyon finom volt, kifogásom nem lehetett, hiszen a jelek szerint Morhban szakácsai éppen olyan kiválóak voltak, mint a kertészei. Friss tengeri finomságokat szolgáltak fel nekünk, fiatal tintahalat, ami olyan friss fogás volt, hogy szinte még mozgott a tányéron, saját, tintaszerű testnedveikben megfőve. Azután következett a töltött rombuszhal, ami rizzsel és ritka fűszerekkel ízesítve olyan finom volt, hogy szinte most is könnybe lábad a szemem, ahogyan visszaemlékszem rá. Három különböző bort ittunk, melyek mind a Lusandevölgy pincéiből származtak, valamint egy újabb fogást, amiben alma is volt… de erre már nem emlékszem. De Morhban egész idő alatt alig vette le rólam a tekintetét, és az a szürke, mindent tudó szempár mintha a vesémbe látott volna. Most már volt valami fogalma arról, hogy milyen teremtmény vagyok, hogy a vágy milyen erősen lángol a véremben. – Miért küldött ide Ysandre? – kérdezte. Azonnal hátralöktem a székemet, és nagy nehezen lábra álltam, de harcolnom kellett a saját vérem parancsával. Valahol, gondoltam, miközben hallgatóztam, Joscelin éppen egy történetet mesél De Morhban gárdistáinak. Úgy kapaszkodtam bele az emlékébe, mintha valami talizmán volna, és ahogyan lelki szemeim előtt megjelent halálos tánca Selig thánjaival ott, abban a gyilkos hóviharban, éreztem, hogy a vérem megnyugszik valamelyest. – Semmi kérdezősködés! – javította ki magát Morhban sietve. – Semmi kérdezősködés. Phèdre, kérlek, bocsáss meg! Ülj vissza! – Kushiel nevére esküdött – morogtam neki, ennek ellenére visszaültem. Kinyúlt felém, és az egyik ujjával végigsimított a bal szemöldököm vonalán, közvetlenül Kushiel dárdájának nyoma fölött. Éreztem a bőrkeményedéseket az ujjbegyén – egy harcos ujjáén. – Kushiel nevére – ismételte meg. Így hát elkezdtük. A vége persze ugyanaz lett, ami ezeknek a dolgoknak általában szokott. Kiválóan berendezett gyönyörkamrája volt, benne korbácsolóval, ő pedig lekísért ebbe a hideg és sötét pincébe, Terre d’Ange nagyszerű országának kérlelhetetlenül sziklás peremvidékén. Meggyújtotta a fáklyákat, hogy hamarosan már olyan forróság uralkodott a helyiségben, mintha Kushiel kohójában lettünk volna. Teljesen kifacsart, és hamarosan már vértől és izzadságtól csillogtam, miközben az ő arca az ostor szára mögött eltorzulva nézett rám. Hallottam a saját hangomat, ahogyan könyörög neki, miközben a végén már a hátamra ült, és úgy lovagolt meg, mintha egy hatalmas kolosszus lett volna. És szikét is használt, amire az elején nem számítottam. Ezernyi halált haltam, és mindegyik kínnal és gyönyörrel volt tele. Meghaltam ott, Quincel de Morhban gyönyörkamrájában. Nagyon jó volt, sokkal jobb, mint a legtöbb patrónus, akivel eddig találkoztam. Végül félredobta a civilizált viselkedést, és átadta magát az erőszakos vágynak, miközben a kéj maszkjától teljesen eltorzultak a vonásai. Kushethi volt. Ez benne volt a vérében. Azt akarta – ó, Élua, mennyire vágyott rá! –, hogy megadjam neki a signale-t. Azért nem akart több kérdést feltenni nekem, mert erre várt. Mert tudta, ahogyan én is, hogy ha megadom neki a signale-t, akkor válaszokat is kap majd tőlem. De azt csak egy patrónusomnak adtam meg eddig, annak a személynek, aki azután kis híján teljesen elpusztított. Quincel de Morhbannak nem volt felettem ilyen hatalma. Arra rá tud venni, hogy a húsom a fájdalomtól terhes gyönyör csúcspontján reszkessen, és ha gondolja, akkor ezt tekintheti győzelemnek. Ez az övé marad. De a signale-t soha nem kapja meg. Végül annyira kimerült, hogy nem bírta tovább. – Viseljetek rá gondot! – parancsolta a szolgáinak. A hangja a fáradtságtól és az átélt hatalmas gyönyörtől rekedt volt. Felvette selyemköntösét, és a fejével felém biccentett. – Óvatosan. És ha nem tévedek, akkor valóban nagyon óvatosak voltak velem – de igazság szerint nemigen emlékszem rá. Láttam, ahogyan arcok közelítenek felém, mélységes döbbenettel, alázatosan. Megértették, mi történt, hiszen ők is Kusheth szülöttjei voltak, és így tudták, milyen az, ha valaki Kushielt szolgálja. Ami engem illet, nem volt olyan testrészem, ami ne fájt volna. És éppen ezért nagyon elégedett voltam. Lehunytam a szemem, majd hagytam, hogy az öntudatlanság mély hulláma magával ragadjon. Amikor reggel felébredtem, a végtagjaim merevek voltak, és lángoltam a fájdalomtól, frissen mosott, hófehér ágyneműmet pedig vér pettyezte. Még fel sem keltem az ágyból, amikor már belépett Morhban herceg seborvosa, és azonnal lesütötte a szemét. Az előző éjjel is ő látott el, legalábbis feltételeztem, hogy ez történt – most azonnal megnézte a kötéseimet, balzsamot kent az éjszaka során felszakadt sebeimre. Most már sokkal jobban éreztem magam, mint azelőtt, és azt mondtam neki, hogy nyugodtan magamra hagyhat. Quincel új ruhát adott nekem. Nagyon finom anyagból volt, utazásra kiválóan megfelelt, éppen olyan, amilyent egy kushethi nemesasszony is viselne. Miközben együtt reggeliztünk, megköszöntem neki. – Gondoltam, talán már nem akarod tovább hordani azokat a cingánó rongyokat – mondta, miközben szürke szeme csillogott. Felvontam a szemöldökömet, mert úgy gondoltam, jobb, ha most nem válaszolok. – Tessék! Az asztalon keresztül elém tolt egy kis holmit. Egy gyűrű volt, tökéletes ezüstkarika, amelynek a felületébe végig apró, de hibátlan fekete gyöngyöket ágyaztak. – Nem az a szokás, hogy a patrónusok ajándékot adnak? – Morhban ajka keserű mosolyra húzódott. – Az anyámé volt. Azt terveztem, hogy egy napon a felségemé lesz. De ha menyasszonyt akarok, nagyon sok nő közül választhatok, viszont nem hiszem, hogy ebben az életben még egyszer találkozhatok egy anguisette-tel. Viseld hát, és ha ránézel, mindig jussak eszedbe. Remélem, nem tervezed, hogy valaha is teljesen feladd Naamah szolgálatát, Phèdre nó Delaunay! Vannak alkalmak, amikor okosabb, ha az ember nem válaszol azonnal, és vannak olyanok is, amikor nem szabad habozni. Ez éppen az utóbbi volt. Gondolkodás nélkül az ujjamra húztam a gyűrűt, majd fejet hajtottam Morhban hercege felé. – Amikor önre gondolok, kegyelmes uram – feleltem neki –, mindig jó szándékkal teszem majd.”

„Mélisande olyan játékot játszott, aminek részletei előtte is titokban maradtak, és ennek eredményeképpen nem vette észre D’Aiglemort árulását sem. Ami engem illet, a vakszerencse miatt bonyolódtam csak bele ebbe az egészbe. Most pedig már olyan játékot játszottam, amiről még Mélisande sem tudhat. Egyelőre legalábbis. Most, hogy ebbe belegondoltam, egész testemben megremegtem. Kushiel dárdája az ő családjának ősi vérvonalával szemben. Nem tudom, mi vár ránk ezeken a vizeken, de legalább egyre messzebb jutok tőle. Azok után, ahogyan ott, a Hippochampon reagáltam a látványára, már nem bízhattam meg magamban. Sikerült megakadályoznom, hogy kimondjam a signale-t, ez igaz, de csak akkor, a legutolsó alkalommal… most pedig már nem voltam biztos benne, hogy legközelebb is elég erős leszek hozzá. De Morhbannal sokkal közelebb álltam hozzá, mint szerettem volna. A döbbenet és a gyász jelentette zsibbadtság acélozott meg azon a bizonyos éjszakán, amikor Delaunay-t és Alcuint is elvesztettem. És még ennek ellenére is veszélyesen közel voltam. Legközelebb… ujjaimmal a víz felszínét simítottam, ahogyan az evezősök minden húzására távolabb kerültünk a parttól. Legközelebb már minden más lesz. És Élua ments, de nagyon vágytam arra, hogy ez eljöjjön! Nem tehettem róla, annak ellenére is akartam őt, hogy mélységesen megvetettem közben. A szerelem és a gyűlölet ugyanannak a pengének a két oldala, és az él, amely a kettőt elválasztja, élesebbre fent, mint Joscelin tőreié. Ő mondta ezt nekem valamikor, de nem mertem belegondolni, milyen körülmények között. A neve állandóan a nyelvemen volt.

Azt is mondta nekem, hogy őt nem az érdekli, amikor megadom magam, hanem az, amikor lázadok. És ez volt, ami elsősorban megkülönböztette a többiektől. Ez volt az, amit mások nem vettek észre bennem. Ugyanakkor ez volt az is, ami a legjobban megrémített.

Nos akkor, ha már nem tudok elszakadni a varázsától, akkor egyvalamit legalább megtehetek. Egyik ujjamat bedugtam a gyémántját nyakamban tartó bársonykötél alá, és a horizontra szegeztem a tekintetem. Mélisande Shahrizai szerette volna látni, mennyire messzi vagyok hajlandó elrohanni tőle úgy, hogy a pórázomat a kezében tartja, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni a lázadásban. Valószínűleg soha nem gondolta volna, hogy Alba zöldellő, távoli partjáig menekülök majd. És ha Élua megsegít, akkor talán a végén sikerül majd kiderítenem és lelepleznem legtitkosabb terveit és intrikáit is. Így aztán a kegyetlen tenger felé fordultam, és imádkozni kezdtem. Azt kértem, hogy ha meg is kell halnom ezeken a vizeken, az utolsó gondolatom legalább ne ő legyen. Mert valamiért tartottam tőle, hogy ő lesz az.”

Jacqueline Carey: Kushiel dárdája