az ő hite meg az enyém :)

D!
Nem tudom, milyen Őrmesterek vannak és azt sem tudom, milyen vezető volt R. L., de beszarok a stílusán.

"A motorház mellett egy drabális, egyenruhás nőszemély beszélgetett
egy csapat vénasszonnyal. Még ez is. Ki nem állhatom a nyanyákat,
főleg másnaposan.
Mármint, ha én vagyok másnapos.
Kiszálltam a kocsiból, és utat törtem magamnak a rendőrnőhöz.
– Helló – lengettem meg előtte a jelvényemet. – Cameron Larkin
őrmester vagyok. Mától én is itt dolgozom.
– Jó napot! Fair rendőrtiszt – mutatkozott be, és kezet nyújtott.
Roppanást éreztem. A szorítása egészen átrendezte a
kézközépcsontjaimat, és összekuszálta az idegeket. Amikor legközelebb
ki akartam nyújtani a mutatóujjamat, a hüvelykem kezdett el körözni. A
hölgy alig fél arasszal nőtt magasabbra nálam, és legalább húsz fonttal
többet nyomott.
– Mi történt? – néztem fel a templomra, bár ehhez ki kellett
kandikálnom a kollegina hóna alatt.
– Gond van az atyával.
– De a fiú azért rendben van, ugye?
– Milyen fiú?
– Atya, Fiú..., Szentlélek? – vigyorogtam rá biztatóan, de tökéletes
értetlenséggel bámult a szemembe. Lemondóan legyintettem. – Túl
távoli asszociáció volt. Lapozzunk!
Akkor megláttam egy piros pongyolát.
– Egy pillanat, kolléganő – intettem le Fairt, és a nyanyák felett
átnyúlva elkaptam Mrs. Mikkelson éppen lelépni készülő anyját. –
Hová, hová olyan sietősen? Juliska odaég a sütőben, vagy mi?
Maradjon csak itt!
– Eresszen!
– Majd ha lehiggadt.
– Mit csinál, őrmester? – értetlenkedett a kolléganő is.
A Jerstad-féle idióták hatására ő is a rendfokozatomon szólított.
– Cameron – mondtam.
– Micsoda?
– Nem őrmester, hanem Cameron.
– Oké. Akkor mit csinálsz, Cameron?
– Ez a hölgy – mutattam a sipítozó öregasszonyra – öngyilkossági
szándékkal lépett meg a lányától. Hívj mentőt!
– Mentőt? – szaladt fel Fair szemöldöke, és az idős asszonyra nézett.
– Minek? Láthatóan jól van…
– Láthatóan igen – kontráztam –, de nem vagyok orvos. Te talán
igen?
– Nem…
– Akkor hívj mentőt! Az egész éjszakát kint töltötte a szabadban, egy
szál pongyolában. Bármi történhetett vele, és akár belső sérülései is
lehetnek…
– Semmi bajom! – sipította a vénasszony. Ugyanolyan bántóan éles
hangja volt, mint a lányának: üveget lehetett volna vágni vele.
– Honnét tudja azt maga? – ripakodtam rá. – Meg van bolondulva!
Tegnap még öngyilkos akart lenni!
– Dehogyis akartam!
– Cameron, ezt nem teheted – vélte a kolléga.
– Dehogynem. Nekem nem fog meghalni a hazatérte után öt perccel,
hogy aztán járhassak a bíróságra. Hívod már végre azt a kurva mentőt?
Fair végre megértette, hogy a hátsónkat akarom védeni a mentővel,
és beszélni kezdett a rádióba. Addig is beültettem az öreglányt a
Minibe, és rázártam az ajtót. Onnan nem fog meglépni – én is alig
bírtam kijutni belőle, nemhogy ez a kriptaszökevény. Ahogy elnéztem
az állapotát, talán nem is baj, ha lassan kezdi szokni a szűk, kárpitozott
tereket.
– Nos? – tértem vissza a kolléganőhöz.
– Öt perc, és itt vannak.
– Remek. – Állammal a templom kapuja felé intettem. – Szóval mi
van az atyával?
– Volponi atya alighanem megőrült.
– Konkrétan mit csinált?
– A mise alatt egyszer csak elkezdte átkozni a nyáját.
– A mijét?
– Hát őket – mutatott Fair az öreglányokra.
Körbenéztem a nyájon. Elég öregecske bárányai voltak az atyának.
Rágós húsúak. Ezeket ugyan nem cserélné el a bagdadi bazárban
egyetlen lyukas szőnyegre sem.
– És?
– A központ azzal küldött ki, hogy sorra jönnek a bejelentések a
templomtól. Akkor értem ide, amikor a hívek már sírva rohantak ki a
kapun. Az atya meg jött utánuk, és folyamatosan káromkodott.
– Te mit csináltál?
– Elébe álltam, felszólítottam, hogy ezt azonnal hagyja abba, és
mondtam neki, hogy mentőt hívok.
– Hogyan reagált?
A nő megvakarta a halántékát.
– Furcsán. Rám meredt, keresztet vetett, majd azt kezdte ordítani,
hogy távozz tőlem, és visszarohant a templomba… – Megcsóválta a
fejét. – Te érted ezt, Cameron?
Ránéztem a kitűzőjére, és elröhögtem magam.
– Persze hogy értem, Lucy. Megőrül a pap, kirohan a templomból, és
kibe botlik? Egy rendőrbe, akinek a mellkasára az van kiírva, hogy Lucy
Fair. Csoda-e, ha kereket oldott?"

R.L.: A hasonmás