T.Á.

Ő volt a kedvencem.

Estéken át faltam az érzéseket, amiket kiváltott belőlem. Tinédzser lelkem minden átélése, fájdalma, jajszava az övé volt. Meglepett magamban a kettősség, hogy az ő halálvágyát milyen nyugalommal és természetességgel fogadtam, a magamévá tettem, ringattam a lelkemben, érleltem mint egy jó bort, mégis egyfajta távolságból szemléltem.
A szelídsége meggyőző volt és megnyugtató, szépséget adott minden búskomorsággal átszőtt gondolatnak.

Ő a kedvencem.

Ha rágondolok, visszatérnek azok az esték. A sötét szoba, az elzárkózottság, a jófajta magány, ahol ő volt a társam a semmiben. Egy mankó, egy támasz. Akihez fordulhattam, ha kérdéseim voltak. Akihez fordulhattam, ha nem voltak válaszok.


Még most is vannak kérdések. Már vannak válaszok is, de ahogy csorog az élet, mindig újabbak lesznek. Már nem tőle várom, de amiatt a hangulat miatt ami örökké elkísér, mindig a kedvencem marad.