az egyén a társadalomban és a társadalom az egyénben

BDSM Blogok » Blog - Ella » az egyén a társadalomban és a társadalom az egyénben
2017. 09. 02. 19:46 | Megjelent: 1139x
Szeretem ezt a könyvet, bár furcsa a stílusa. Sírtam rajta és örültem, hogy sírhatok.

Egy meleg srác kapcsolata a hetero szerelmével és egy hetero srác szerelme a meleg barátjával. A mai Magyarországon.


"Bence felöltözve bújt ki a sátorból. Végiglegeltette tekintetét Noel vékony lábain és csokibarna hasán. Pillantása megakadt kedvese fürdőnadrágján. Az oldalán piros gyöngyökkel kirakott, testhez álló ruhadarabot az egyik tervező barátja ajándékozta Noelnek. – Sosem tudnék hordani egy ilyen fürdőgatyát – állapította meg enyhe rosszallással, mire Noel leugrott az asztalról, és látványosan nyújtózott egyet, hogy a nem mindennapi viselet még feltűnőbb legyen. – Neked nem is állna olyan jól, mint nekem. – Elnevette magát. A kezében már a pólóját szorongatta. A közeli boltba készültek tízórait venni. – Annyira különbözőek vagyunk – folytatta Bence, miközben beledobta barátja kistáskájába a pénztárcáját. – Te tudsz méltósággal viselni egy ilyen gatyát. – Noelre nézett, és ismét végigmérte a ragyogó gyöngyökkel kivarrt nadrágot. – Engem nagyon zavarna, hogy folyton bámulnak. Noel felnevetett, majd csípőre tett kézzel pózolni kezdett. Bence ösztönösen körülnézett. Nem tudta leplezni szégyenérzetét. – Engem már nem érdekel. – Noel lassan körbefordult, hogy Bence minden oldalról megfigyelhesse tökéletes testét és a különleges fürdőnadrágot. – És valld be, hogy jól is áll.
– Tényleg jól áll. – Bence pont ilyennek szerette Noelt. Felszabadultnak, gondtalannak, fesztelennek. Ha valakinek jól áll ez a fürdőnadrág, akkor az a barátja. Nemcsak azért, mert csodaszép az alakja, hanem azért is, mert ő büszkén viseli. – Benned nincs semmi szégyenérzet? Noel belebújt a pólójába, felhúzta farmerját, és a vállára kapta a kistáskát. – A másságom miatt nincs. – Mondata határozott volt, ellenvetést nem tűrő. Bence félszegen lesütötte a szemét. Úgy érezte, ő nem tud lépést tartani Noellel méltóságban és tartásban. Ő inkább az a sarokban elbújó típus. Meghúzta magát, nem akart felesleges feltűnést. Nem akarta, hogy lássák. Magát sem akarta látni. Nem tudott szembenézni önmagával. Még nem. – Szerinted mikor fog belőlem is eltűnni? – kérdezte Noelt, miközben a kemping bejárata felé sétáltak. A fű már langyos volt a délelőtti napsugaraktól. A faházak és a lakókocsik előtt szorgos táborozók készítették vagy éppen fogyasztották a reggelijüket. – Mikor lesz nekem is ilyen fürdőgatyám, és mikor lengetjük majd együtt a szivárványszínű zászlót az Andrássy úton? Bence mosolygott, de Noel érezte, hogy csak a belső viharait leplezi. A sarkos, túlzó mondatok mögött valódi kétségbeesés lapult. Bence meghasonulása mindig is komoly gondot jelentett a kapcsolatukban, ezért Noel ritkán hozta fel ezt a témát. Nem szívesen pendítette meg a hajszálvékony, gyenge húrokat. Ugyanakkor érezte, hogy rendbe kell tennie barátja lelkivilágát, mivel nem akarta, hogy az önmarcangoló kételyek felemésszék a nyaralásukat. – Mindkettőre az a válaszom, hogy soha. – Mosolyogva nézett Bencére, aki kíváncsian várta az indokolást. – A fürdőnadrág neked nem állna jól, melegfelvonulásra pedig sosem mennék el. – Miért? – kérdezte Bence. Kiléptek a kemping kapuján. A betonút karcsú nyárfák között vezetett a város felé. – Mert Magyarországon egy ilyen felvonulás csak provokáció. – Fölkapott egy kavicsot, és messzire hajította a vasúti sín irányába. Koppanás nélkül nyelte el a gazzal benőtt töltés. – Semmi értelme sincs azon kívül, hogy még azokat is magunkra haragítjuk, akik addig nem is gyűlöltek minket. Bence rosszallóan nézett a barátjára. Ebben a kérdésben kivételesen ő volt az, aki toleránsabbnak bizonyult. – De hát ez egy büszkeségmenet. – De mégis mire büszkék? – Noelnek nagyon határozott véleménye volt a melegkérdésről, és meggyőzhetetlenül hitt a saját igazában. – Arra, hogy melegnek születtek? Ennyi erővel utcára vonulhatnának a barna hajúak, a kék szeműek, a balkezesek, és mindenki. – Belerúgott az út menti kavicsokba, koccanva gurultak eléjük a betonon. – Én nem vagyok büszke rá, hogy meleg vagyok. Ilyennek születtem. Nem tettem érte semmit. Bence csodálkozva figyelte kedvese gesztusait. Még sosem hallotta Noelt ennyire flegmán beszélni. – Arra büszkék, hogy méltósággal tudják viselni. – Méltósággal? – fakadt ki Noel. – Pont ők? – Szánakozó grimasszal nézett Bence szemébe. – És egyébként is, akkor meg mi van? Máshogy nem is lehet viselni. – Felértek a vasúti töltésre. Noel páros lábbal ugrott át a sínek felett. – Én azokra a dolgokra vagyok büszke, amiket elértem, amikért megküzdöttem, arra vagyok büszke, amit letettem az asztalra. Bence megértette. Noelt nem a melegek büszkesége zavarta, hanem az, hogy az ő értékrendszere szerint vitatható volt,hogy ki mire veri a mellét. Őt nem így nevelték. Vidéki normák és erkölcsök között nőtt fel, onnan küzdötte föl magát a saját erejéből. – Kár, hogy a többség nem így gondolkodik, mint te. – Hidd el, a melegek többsége úgy gondolkodik, mint én. – A szavai bántóan szomorúak voltak. Kedveszegetten sütötte le a szemét. – Csak minket nem látnak sehol, nem ismernek, nem hallanak rólunk, mert mi nem vonulunk az utcára. – Elkeseredettnek tűnt, mint az ókori bölcs, akinek világmegváltó, újító téziseit nem hajlandó megérteni, meghallani, elfogadni az agora szűklátókörű népe. – Nagy félreértések vannak az emberekben a melegekkel kapcsolatban. – És ezek szerint a melegek között is – tette hozzá Bence engesztelőn. Kereste Noellel a szemkontaktust, de barátja már a gondolataiba révedve, leszegett fejjel ballagott. Beértek Tiszafüred kertvárosába, az üdülőövezet színes házai közé. – Sajnos van olyan, aki szerint az, hogy utcára vonul, és alsógatyában rázza a seggét, jó ötlet… egy ilyen intoleráns országban. Pedig nem az. – Egy kávézó zsúfolt terasza mellett haladtak el. Noel fölemelte a tekintetét. – Ne érts félre,nem ítélem el a felvonulókat. Csak nem értek velük egyet. A felvonuláson csak az látszik, hogy furák, ijesztőek és kétségbeesettek vagyunk. Pedig nem a köztünk lévő különbséget kellene hangsúlyozni. – Beszéd közben kíváncsian figyelte a kávézó vendégeit. Az arcukat figyelte. A fagyit szopogató gyerekek és a szüleik arcát. Miben mások ők? Miért lennének mások? Ezeknek a turistáknak mégis a kételyek nélküli nyugalom, a pihenés meghitt varázsa jutott. Neki és a barátjának viszont nem. Ők szúrós pillantásokat, a meg nem értés korlátoltságát kapták. – De akkor mit kellene tenni, hogy a társadalom elfogadja a melegeket? –Bence kérdése őszinte kíváncsiságról árulkodott. A saját jövőjét, a saját kilátásait szerette volna megismerni. Tudni akarta, hogy mi vár rá, ha Noel mellett marad. – Tisztelni kell a társadalmat. Ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak, tiszteljenek minket, nekünk is tisztelnünk kell másokat. A bolt zsúfolt parkolójához értek. Az üvegfalon át látszott, hogy hosszú sorok kígyóznak a kasszák előtt. – Én tiszteltem a heterókat – folytatta az eszmefuttatást Noel –, ezért nem csókolózom az utcán, nem sétálok kézen fogva veled, nem vonulok fel előttük.
Cserébe csak annyit kérek, hogy ők is tiszteljenek meg azzal, hogy a négy fal között azt csinálhassak, amit akarok. – A magánélet az magánélet. Nem kell az utcára vinni. – Bence kajánul vigyorgott. Felvillantak előtte privát szférájuk mesés jelenetei. Belökte a bolt ajtaját, és előreengedte Noelt, aki egy kosarat megragadva tüstént bevetette magát a roskadásig telepakolt polcok erdejébe. A zöldségespultnál megtorpantak. Noel a paradicsomok közül válogatott, míg Bence a kaliforniai paprikák között keresett olyat, amelyik nem volt még megnyomódva. – Szóval, szerinted a melegek és a heterók hasonlóságát, egyformaságát kéne inkább hangsúlyozni? – kérdezte, mi-után talált egy hatalmas, bordó paprikát. Noel megvárta, hogy a mögöttük nézelődő idős hölgy távolabb érjen, majd egy csomag koktélparadicsomot vizsgálva válaszolt. – Persze. Hiszen ugyanolyanok vagyunk. – Elégedetten tette a kosárba az apró paradicsomokat. – Ugyanúgy barátkozunk, szeretünk, küzdünk, ugyanazokkal a problémákkal nézünk farkasszemet, és mindannyiunknak ugyanúgy tud fájni. Plusz ugyanazok a kétségek gyötörnek bennünket, most például az, hogy vegyünk-e uborkát. – Fölvett egy vékony uborkát a ládából, és kérdőn Bencére nézett. Barátja helyeslően bólintott, így ez a zöldség is a kosarukban landolt. – Az, hogy fiút vagy lányt szeretek, nem számít. Felesleges is ezzel foglalkozni. A pékárukhoz értek. Noel gyanakvón méregette a reggel sütött kenyereket és bagetteket. – Kifli vagy zsemle? – Zsemle – válaszolta Bence, és el is kezdték zacskóba gyűjteni a frissnek tűnő darabokat. – Mikor fogják ezt mások is így gondolni a melegekről? – Szerintem hamarosan – felelte Noel szinte suttogva. Egy fiatal pár éppen mellettük szemezett az egyik hosszúra nyújtott bagett-tel. – Az emberek bele fognak unni az ítélkezésbe. Rájönnek, hogy ahelyett, hogy minket szapulnak, minket ítélnek meg, fontosabb, hogy önmagukkal foglalkozzanak. Hogy éljenek. Hogy élvezzék az élet minden percét. – A hűtőpult előtt álltak. A megszokott rutin szerint Bence a felvágottak között válogatott, míg Noel a sajtokkal szemezett. Nem is kellett leosztaniuk a szerepeket, azok már régen kialakultak maguktól is. Úgy éltek, mint egy normális pár. Mindkettejüknek megvolt a maga helye a rendszerben. Tudták, hogy mit bízhatnak a másikra. – Kit érdekel az én magánéletem? Egy egészséges embert biztosan nem. Aki miattam felhúzza magát, sérteget, dühbe gurul, az hülye. Én nem érek annyit, hogy miattam bárki is elcsessze a kedvét. – Noel elbizonytalanodott. Goudát vagy eidamit válasszon? Bence már felvágatta a sajtos párizsit. Ideje neki is döntenie. Az eidami nyert. – Az ítélkezés már uncsi. Nincs semmi értelme. Semmit nem nyerünk azzal, hogy ítélkezünk, de sokat veszítünk. Sok időt. Noel a hűtőből kivett egy palack citromos icetea-t, Bencének pedig két doboz sört. Ellenőrzésképpen a barátjára nézett, aki elégedett bólintással jelezte, hogy jól választott. – Felesleges időpocsékolás gyűlölködni – fűzte tovább a gondolatot Bence, ahogy beálltak a kassza előtt kígyózó sorba. Most már suttogniuk kellett. – Az életet időben mérik – folytatta Noel halkan. – És óriási luxus gyűlöletre pazarolni. Hiszen senki nem tudja, mennyi időnk van. Hogy mennyi idő jut nekünk. – A kassza előtti polcról levett egy török mogyorót, és azt is a kosarukba dobta. – Az időnek egyetlen jó kihasználási módja van, mégpedig az, hogy az ember él, szeret, barátkozik, emlékeket gyárt. Életünk minden percével megtöltünk egy színes könyvet, és akkor éltünk jól, ha a végén visszalapozzuk ezt a vaskos albumot, és csak szép dolgokat találunk benne. Nem
gyűlöletet. A sor lassan haladt, sokan álltak még előttük, pedig a pénztárosnak gyorsan járt a keze. – Az ember, legyen heteró vagy meleg, sosem abba szeret bele, akibe az ésszerűség elve alapján kellene, hanem mindig abba, akibe nem szabadna. – Noel elmosolyodott, és szótlanul a sorban előttük araszoló párra mutatott. A hamvas, szőke lány egy kopasz, agyontetovált férfi kezét szorította. – Mindegy, hogy kit szeretsz, fiút vagy lányt, öreget vagy fiatalt, csúnyát vagy szépet, szegényt vagy gazdagot, a lényeg, hogy tudsz szeretni, és ha jól csinálod, akkor még viszont is szeretnek. – Noel unottan pakolta fel tízórajiuk hozzávalóit a futószalagra. Mintha közben nem is az élet nagy igazságait, hanem a Budapesti Értéktőzsde ingadozását ismertetné. Már csak a furcsa pár állt előttük a sorban. Bence kikészítette a pénztárcáját. – A szeretet mindenkinek jár. Azt nem vehetik el, nem tilthatják meg az embernek. Nem tilthatják meg nekem. – És nekem sem – kontrázott Bence, majd kedvesen üdvözölte a pénztárost. Készpénzzel fizetett. Noel a szatyorba pakolta az ennivalót. – Ahogy az emlékeinket sem vehetik el tőlünk."

Katona André: Mennyi időnk van?

Hozzászólások (0)


Még senki nem szólt hozzá a bejegyzéshez.






 
aaaaaaaaaaaa