minden és semmi

Két nap telt el, de az a mondat még most is fáj. A lelkemet tiporta meg, mindazt, ami én vagyok. Azóta sem tudok beszélni róla senkinek, mert senki nem értheti meg, csak te. Te, aki mindennek ellenére kimondtad. Nem tudtad, mit teszel akkor velem, pedig kellett volna mert veled is ezt tette más nem is olyan régen.
Soha nem vetted komolyan, hogy a kedvességem nem játék és nem lehet visszaélni vele. Minden, amit tettem azért volt, mert nekem jó volt és ezt te sem értetted meg. Tudod, hogy nem szeretem a sablon dumát, de aznap este mást sem hallottam a szádból még akkor is, ha igaznak érezted, nem fogtad fel, hogy visszafelé sült el. Ennyire nem ismertél...

Tegnap este hazafelé csurogtam a kocsival. Jó kedvem volt, hallgattam a zenét és énekeltem. Aztán eszembe jutott, hányszor tettem ezt melletted és te elviselted a hamis hangokkal együtt, mert szeretted, ha jól érzem magam. És rájöttem, hogy nem lesz már többet ilyen. Sem veled. Sem együtt. Könnybe lábadt a szemem és amíg ki nem pislogtam alig láttam az utat. De nem aggódtam, mert innen már félvakon is hazatalálok. Haza. Az otthonomba, a megszokott tárgyaim mellé. A polchoz, amin ott van a ruhád és ami már nem egy tárgy, hanem csak egy szó. Mint ahogy az otthon is, ami ki tudja meddig lesz még az enyém.

Az a mondat mindent összetört...