Mai napi könyvajánló

https://moly.hu/konyvek/barath-katalin-arkangyal-ejjel

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Mivel szeretem a paranormális regényeket, kíváncsian fogtam neki a fülszöveg elolvasása után. Hát nem azt kaptam amit vártam, de mindenképpen élmény volt. Sehol semmi "angyal" a szó mitológiai értelmében, viszont mély bepillantás a családon belüli erőszakot elkövetők elméjébe.

Nem szeretek spojlerezni, de most fogok. Aki nem szeretné, ne olvassa tovább. :-)

"Elnéztem a kezemet, ahogy simogat. Hogy erre is képes. Bámultam rá, mint valami idegen állatra, amit csak most fedeztem föl, pedig egész életemben velem volt. Együtt indultunk a magányos éjszakai túrákra, hűségesen védett, és még hűségesebben támadott. Ahogy most, a redőnyön át beszűrődő, gyér fényben a kezemet figyeltem, a keményen kiütköző csontokat, az erek hosszú, vörös-kék vakondtúrásait, a száraz, tejeskávébőrbe csomagolt, szelíden domborodó izmokat, elöntött a szentimentális büszkeség. Igen, a kezem simogatni is tudott, ha akartam. Nem ellenkezett, végrehajtotta a feladatot, mint mindig. De hát erre majdnem minden női kéz képes. A női kezeket kezdettől fogva simogatásra, ölelésre, kenyérszeletelésre és ágyazásra trenírozzák. Persze, hogy ehhez értenek a legjobban. Meg ahhoz, hogy könyörögjenek. Hogy fájdalomra készen fölemelkedjenek, ha valakit-valamit védeni kell. No de támadni, fenyegetni, visszaütni – erre hány női kéz képes? Ha picit is érdekelne a politikai korrektség vagy a társadalmi igazságosság – nem érdekel, ezek politikusok választási programjába való, jelentés nélküli szarságok –, akkor itt kéne megemlékeznem a bántalmazó anyákról és feleségekről. De engem az a női kéz érdekel, amelyik nem a gyöngébbre támad, hanem a nagyra és az erősre. A kéz, ami azzal fordul szembe, akit az élethossziglani szoktatás szerint csak dédelgetnie szabadna. Vérlázító pofátlanság, nem igaz? Bori egyszer mondott valamit arról, mekkora baj, hogy a nők semmi gyakorlatot nem szereznek az agresszív föllépésben. Hagyományosan. A gyerekek közül a fiúk verekedhetnek, a lányoknak ott a sírás és a szájalás. Ezért is sokkoló a nők számára minden fizikai támadás. Egyszerre új és fenyegető, mintha egy magányos csónakba csöppennénk a háborgó óceánon. Csak a rémület van, a dermedtség van. Mire észhez térünk, már késő. Vereségre vagyunk ítélve. Szociálisan és történelmileg, tenné hozzá a pocakosodó pártagitátor, aki diplomás nők szavazataira hajt. Darwin persze helyeslőn tárná szét a kezét a nőket sújtó erőszakra: így jár, aki gyengébb. Aztán elnevezné a jelenséget evolúciós rábaszásnak. Ami engem illet, nem tudtam, mennyi ebből az igazság, mert én a női glóbusz egy másik cikkelyéből léptem ki az erőszak terepére. Akadt valami halvány közösségem a női nem egészével, amit önvédelemnek is nevezhettem akár, de nekem az önvédelem nem védelmet jelentett, éppen ellenkezőleg: támadást. Támadtam, mert épeszű akartam maradni, támadtam, mert az ösztöneim és az akaratom hörögve biztattak erre."