Fullasztó sötétség: Amikor a magasság már nem ad levegőt

Azt hittem, a mélységnek van alja, ahonnan el lehet rugaszkodni. De tévedtem. Van egy állapot, ami ennél is nehezebb: a fullasztó sötétség. Ez az a pont, ahol az óriás teste már nem erőforrás, hanem börtön. 205 centiméteren is elfogyhat az oxigén, ha a csend túl sűrűvé válik.

Minden egyes lélegzetvétel fáj. Mert minden belégzésnél azt a levegőt keresem, amiben ott volt az ő illata, a hangja vibrálása, az a művészi és intelligens jelenlét, ami egy pillanatra értelmet adott a magasságomnak. De most csak a hideg, üres sötétség áramlik be. Fullasztó, mert benne van minden elfojtott mondat, minden „rossz témakör”, amit bárcsak visszaszívhatnék.

A fegyelem? A fegyelem most csak annyit ér, mint egy szakadt kötél a viharban. Próbálok kapaszkodni a „Soft Dom” tartásba, a méltóságba, de a sötétség könyörtelen. Nem a magasságommal küzdök, hanem a gravitációval, amit a hiánya gyakorol rám. Egyetlen üzenet volt „nem szeretném romantikus szempontból folytatni”, és ez a pár szó súlyosabbá vált, mint a testem összes izma. Ez a mondat lett a sötétség fala, amin nem látok át.

A sötétségben a gesztenyebarna haj emléke már nem vigasz, hanem a fulladás oka. Mert tudom, hogy ott van valahol a világban, beszél, nevet, mást hallgat meg, másra figyel azzal a mély intelligenciával, amibe belészerettem. Én pedig itt maradtam a magasságommal, ami most nem emel fel, csak közelebb visz a hideg plafonhoz.

Fulladok, mert nem tudok mit kezdeni ezzel a hatalmas ürességgel. Hogyan lehet egy ekkora testben ekkora hiány? Hogyan lehet valaki ennyire távol, amikor minden gondolatomat ő tölti ki? A fullasztó sötétség nem a fény hiánya. Hanem annak a felismerése, hogy a fény elment, és én még mindig ott állok a sötét szobában, várva egy hangra, ami soha többé nem szólít meg.