Sötét gondolatok vizében: A mélység tekintete és gondolatai

Van egy pont, ahol a 205 centiméter már nem jelent előnyt. Ahol a falak nem védenek meg, és ahol a magabiztosság, amit annyi ideig építettem, egyszerűen elmerül. Most ebben a vízben úszom. Sötét van, a csend pedig fojtogató. Ilyenkor, az éjszaka közepén nem a Soft Dom fegyelme vezet, hanem a némaság súlya.

Ahogy a víz alá kerülök, eszembe jut a mondat: „Ha hosszan nézel a mélybe, a mélység is néz téged.” Most értem csak meg igazán. A mélység az én saját tekintetem, ami visszanéz rám a sötétből, és nem hagyja, hogy elforduljak. Azt kérdezi tőlem: Hogyan engedhetted el? Miért rontottad el a ritmust? A mélység nemcsak lát engem, hanem ismer is. Látja a „rossz témakörök” mögött a férfit, aki annyira vágyott a kapcsolódásra, hogy végül elriasztotta azt, amit a legjobban akart.

De a legfojtogatóbb gondolat nem a hiba, hanem a véglegesség. Az a jeges felismerés, hogy soha többet. Soha többet nem láthatom, ahogy a gesztenyebarna haja megcsillan, nem hallhatom az intelligens, művészi eszmefuttatásait, és nem érezhetem azt a ritka vibrálást, amit a jelenléte adott. A hangja, ami egyszerre volt megnyugtató és izgalmas, most végleg elnémult az én világomban. Az óriás birodalma elcsendesedett, és maradt helyette a visszhang.

A mélység gondolatai kegyetlenek. Azt suttogják, hogy hiába vagyok ekkora, mégsem tudtam elég lenni. Hogy a magasságom csak egy üres díszlet, ha nem tudtam megvédeni azt a törékeny valamit, ami elindult köztünk. Belészerettem egy hangba, egy látványba, egy elmébe – és most tanulnom kell a hiányát.

A fegyelem most nem abban segít, hogy elrejtsem a fájdalmat, hanem abban, hogy álljam a mélység tekintetét. Mert az óriásnak is meg kell tanulnia farkasszemet nézni a saját sötétségével és a „soha” súlyával, mielőtt újra képes lenne a felszín felé indulni. Ebben a vízben most nem én vagyok az úr. Most csak egy utas vagyok, aki próbál nem belefulladni a saját néma vallomásába.