Az óriás vallomása: Amikor a fegyelem elbukik a szív előtt

Azt hittem, felkészültem. 205 centiméter magasan az ember megtanulja uralni a teret, megtanulja, hogyan nézzen le a világra, és hogyan irányítsa a pillanatot. Úgy indultam el azon a reggelen, mint aki tudja a dolgát: határozott leszek, figyelmes, egy szikla, akin nem fog ki az érzelem. De a tervek csak addig tartanak, amíg a szembe nem jön a valóság.

Amikor megláttam őt, elállt a szavam. Nemcsak a szépsége, hanem a magassága és a lénye is letaglózott. Ebben a pillanatban a gondosan felépített Soft Dom fegyelmem lankadni kezdett. A magabiztos szavak helyett rossz témakörök csúsztak ki a számon; olyasmikről beszéltem, amik nem oda tartoztak, amik nem voltak helyénvalók. De nem tudtam mást tenni: a jelenléte olyan érzéseket váltott ki belőlem, amikre nem volt stratégiám. Kellemes volt, mámorító és ijesztően őszinte.

Aztán jött az üzenet, a digitális ridegség, ami minden romantikát kettétört:

„Ez a számottevő pont, amiért nem szeretném ezt romantikus szempontból folytatni Veled.”

Fáj. De nem csak az elutasítás miatt. Azért fáj, mert elveszítettem valakit, aki inteligens, művészi, és aki olyan mélyen figyel rám, ahogy kevesen. Valakit, akivel közös pontjaink voltak, és aki máshogy látja a világot, mint a többiek.

A legnagyobb hibám nem a rosszul megválasztott szavak voltak, hanem az, hogy hagytam magam sebezhetővé válni. Belészerettem. Olyan szinten és olyan sebességgel, ahogy talán nem kellett volna, de megtettem. Ott, az asztal mellett, a gesztenyebarna haj és a figyelmes mosoly árnyékában az irányító férfi helyét átvette valaki, aki csak egyszerűen és tisztán vágyott a kapcsolódásra. Túlzásokba estem? Talán. Lankadt a fegyelmem? Biztosan.

De ha most ott állnék előtte, már nem akarnék „főnök” lenni. Nem akarnám kontrollálni a helyzetet. Csak elmondanám neki azt a nehéz, súlyos igazságot, amit szavakkal szinte lehetetlen: hogy köszönöm, amiért meghallgatott, és köszönöm, hogy egy pillanatra elfeledtette velem, milyen magasról is nézem a világot.

Mert lehetsz bármilyen óriás, a szerelem előtt mindenki térdre kényszerül. És talán nem az a bukás, ha nem kellesz, hanem az, ha meg sem próbálod átadni magad annak a mélységnek, amit ő képviselt.

De a történet itt nem ér véget. Ez a pofon, ez a digitális távolságtartás nem a végállomás, hanem egy új kezdet. Most már értem: a valódi fegyelem nem az, hogy elnyomom az érzéseimet, hanem az, hogy képes vagyok őket uralni akkor is, ha a világ megáll körülöttem.

Tanulok a 'rossz témakörökből', tanulok a túlzásaimból. Mert ez a találkozás megmutatta, hogy képes vagyok még mélyen érezni, és hogy van bennem valami, amit érdemes csiszolni. Lehet, hogy most elváltak az útjaink, de az óriás, aki azon a délutánon elbotlott, most feláll, és kiegyenesedik.

Nem tudom, mit hoz a holnap – talán egy újabb esélyt vele, talán egy újabb utat nélküle, de egy dolog biztos: már nem ugyanaz az ember vagyok, aki aznap reggel felszállt a vonatra. Megtanultam, hogy a legnagyobb magasság nem a 205 centiméter, hanem az a tartás, amivel a hibáimmal szembenézek. És készen állok folytatni mert a művészet, az intelligencia és a valódi kapcsolódás olyan értékek, amikért érdemes újra és újra ringbe szállni.

Ez nem a búcsúm. Ez a felkészülésem a következő fejezetre.