Üzenet a múltból

Nem keresek senkit. Van párom, nem volt egyszerű, de megtaláltuk egymást. Igazi kapcsolat, nem kell hazudozni, bújkálni, nyugodtan sétálhatunk kézen fogva az utcán.

Régen volt már ilyenben részem, sokáig úgy gondoltam, hogy nem is hiányzik. Sőt, a konspiráció plusz adrenalinforrás. Ha kísértjük a sorsot, annál inkább.

De tévedtem, érdekes módon most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ez a nyugalom, hogy nyíltan szerethetjük egymást. Talán a "révbe ér" a helyes kifejezés erre az érzésre.

Aztán egyszer csak csipog a telefon. Ki a fa... Ő.

Ő.

"Hogy vagy, mi van veled? Sokat gondolok rád." Ennyi, semmi különös. De mégis különös, kavarognak a gondolatok. Hány éve is? Mindegy, mintha csak tegnap lett volna.

Intenzív volt. Mindketten házasok voltunk, mindketten kikacsintgattunk. Csak szexnek indult, tudod, megszerezni, ami otthon hiányzik. Aztán szép lassan több lett. Nem is tudom, mikor jöttem rá, de akkor már késő volt.

"Én is sokat gondolok rád, veled mi a helyzet?" - küldtem az udvarias választ. Igen, volt pár különleges élményünk együtt. Eszembe is szokott jutni. Egyre ritkábban, azt hittem, sikerült elfelejteni. De most már nem vagyok olyan biztos benne.

"Dumálhatnánk egyet valamelyik nap, munka után, este." Dumálhatnánk. Este. Na persze. Szeretnék dumálni, kíváncsi vagyok rá, mi van vele, hogy van. De nem akarok többet. Nem akarok megint hazudozni meg bújkálni. Igazából nem akarok fájdalmat okozni annak, akit szeretek.

Vajon képes lennék csak dumálni?