Nevek a múltból

Hogyan reagálunk, ha váratlanul újra keresztezi az utunkat valaki, aki a múltunk része, és főleg aki kisebb-nagyobb mértékben alakította is azt?
Velem az utóbbi pár napban három ilyen is történt. Igazából mindhárom alkalommal meglepődtem a saját reakciómon. Ezért is született ez a bejegyzés.

1. Valaki, akivel évekkel ezelőtt társkeresőn ismerkedtünk össze. Szimpatikus volt, jól elbeszélgettünk, tulajdonképpen semmi több, de pár gondolatot azért beleültetett a fejembe.
Itt futottunk össze ismét. Gondoltam, írok egy üdvözlő üzenetet, csak úgy, a régi idők emlékére. Ebből aztán egy hosszú, tartalmas, bensőséges beszélgetés alakult ki. Nagyon sokat tanultam tőle bdsm-ről, kapcsolati dinamikáról, de elsősorban saját magamról. Őszintén le tudtam írni az érzéseimet, ezáltal saját magam is szembesültem velük. Köszönöm neki a türelmet és a bizalmat!

2. Valaki, akivel nemrég találkoztam, és kicsit olyan volt a kapcsolatunk, mint a Wright fivérek első kísérlete: rövid szárnyalás után hatalmas pofáraesés.
Amikor újra megtaláltuk egymást, nagyon sok gondolat kavargott bennem, hisz mindkét fázis szokatlanul intenzív volt, de végül, mikor kicsit lecsillapodtak az emlékek, rá kellett jönnöm, hogy... közömbös.
Közömbös. Nem hittem volna, talán ez volt a legmeglepőbb. Na de lépjünk is tovább!

3. Valaki, akivel pár éve néhány hónapig együtt voltunk. Jó volt, talán alakult is valami, de elsősorban csak szex.
Vele az időzítés nem volt jó. Legutóbb sem, most sem. Ha fél éve keres meg, biztosan összejöttünk volna megint. Most már más szelek fújnak, másfelé nézelődök. Tudtam, hogy nem lesz a dologból töltött káposzta, pár udvarias mondat után le is zártam. Pedig szép időszak volt, de vége, elmúlt.

Ez soha nem egyszerű. Van pár (na jó, egy) ember az életemben, akivel több év kihagyás után is ott tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk. A többieknél mindig lutri. Nem csak az, hogy ők hogy gondolják, az is, hogy én hogy reagálok. A dolog pozitívuma: ha meglepődök, akkor valami újat tanulok magamról.