Hagyományos módszerek (?)

(Reakció erre: törölt blog)

Valóban érdekes, vagy inkább különös, hogy épp a könnyebb kapcsolattartás lehetősége az egyre erősödő izoláció forrása. Lehet vitatkozni, hogy az e-maillel kezdődött-e ez a folyamat, vagy a közösségi platformok megjelenésével, ezt mindenki eldöntheti maga. Én az utóbbi felé hajlok, az e-mail idejében még volt netikett (tudja még valaki, hogy mi az?), illetve ténylegesen úgy kezelték, mint egy hagyományos levelet, amit nem Postás Bálint visz el a címzettnek, hanem ~azonnal odaér.
A közösségi oldalakkal eljött az exhibicionizmus időszaka, új cipőt vettem, így sikerült a töltött káposzta, ekkorát szartam. Az ismert feladó -> ismert címzett modelltől eljutottunk az ismert feladó -> egész világ (vagy ismert feladó -> senki?) modellig.
De még mindig nem emiatt kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe. (Jó, a pezsgő miatt, de ez most lényegtelen.)
Ami itt, és nagyjából minden más párkereső oldalon történik, az az ismeretlen feladó -> én modell. Ami egyrészről érthető, mindenki vigyáz az identitására, privacy, ugye. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy a rohamos technikai fejlődés mellett a netikettet elhagytuk útközben. A névtelenség mögött olyat is leírnak emberek, amit az életben nem vállalnának, legalábbis remélem.
Pedig nincs ebben semmi bonyolult: a szabályok ugyanazok, csak a csatorna más. Ha élőben kezdeményezek, akkor sem az az első lépés, hogy villantom a cerkát. Lehet köszönni, mosolyogni (jó, ez online nehéz, de van smiley), elkezdeni beszélgetni, először csak small talk, aztán, ha valami alakul, rá lehet térni arra is, hogy milyen szívesen kinyalnám, de ehhez idő kell.
És ez az, ami manapság senkinek sincs: ideje a másikra, ideje saját magára.