2019. 05. 29. 02:09 | Megjelent: 1496x
Igen... így állunk! Vagyis állásról egyáltalán nem beszélhetünk, igen is, nagyon is történnek a dolgok, mint még semmikor sem. A kezdeti óvatos írogatást, egyre elszántabb chat-elés váltotta fel. Nem csak minőségre, hanem mennyiségre is megvadultunk. Tulajdonképpen a napi átlag két óra alváson kívül elvégeztük, amit feltétlenül muszáj volt és az összes többi időt mind egymásra fordítottuk. Biztos ismeritek azt az érzést, amikor tudod, hogy a másnap reggel fájni fog, de nem érdekel, mert még, még és még nem tudod abbahagyni, na és amikor ez kölcsönös, az nagyon durva. Akkor még nehezebb befejezni, mert egyikőtök sem megy aludni. Így teltek a napok, majd áttértünk a telefonálásra. Eleinte jó ötletnek tűnt, de így még erősebb függőség látszott kibontakozni. Intenzívebb is szóban, hallod is Őt, gyorsabb is, kifejezőbb is, olykor kamerával…
Megtudtam, hogy virág volt a jele az oviban, a zárdába a kenyeret hordó legénynek látta először a pék fiáét, a kedvenc édessége az almás pite darált és vágott dióval egyszerre, imád anyaszült meztelenül a szabadban olvasgatni, meg úgy mindig fedetlenül ténykedni, van egy nagy anyajegy a lágyékánál… Majd ahogy szép sorjában bukkannak a felszínre az egyre intimebb részletek, újra a balettra terelődik a szó… Ugye kényes téma, magamban na most eltörik a mécses, de semmi, a lehető legtermészetesebben folytatta:
- tudod, eleinte gyűlöltem mindent és mindenkit, a nevelőnőmet, a szüleimet, az egész világon bosszút akartam állni. Folyamatosan csak az kavargott bennem, ha így, hát így! Aztán a megszámlálhatatlan sírással töltött éjjel lassan, fokozatosan lenyugtatott. Már volt, hogy aludtam, nem bömböltem egész végig, majd beköszöntött a közöny kora. Már nem hogy sírni nem tudtam, egy árva arcizom rezzenést sem voltam képes produkálni az ég egy adta világon semmire sem. Minden mindegy lett addigra. A táncórákon zajló kínzó nyújtásoktól, a verbális alázáson keresztül, a konkrét verésig már mindenre sehogy sem voltam képes reagálni. Elengedtem az életet, odadobtam magam szőröstül - bőröstül a hiénáknak, lemondtam önmagamról. Totálisan tönkre tettek. Szabadidőmben csak ültem bambán, üveges tekintettel épphogy csak a nyálam nem csurgott. Semmire sem gondoltam olyankor, elvonultam a fejemben az abszolút csendbe, arról az állapotról nincsenek emlékeim, akkor nem láttam, hallottam, éreztem semmit. Szerettem ebbe a tudatállapotba kerülni, akkor nem fájt, akkor nem fájt semmi. De a jót sem éreztem ebben az állapotban. Ekkoriban jó nem is igazán történt velem. Míg nem egy esős napon új szobatársat kaptam. Aznap még nem sejtettem, hogy megmenekültem! Olyan 18 éves forma lehettem. Az új jövevény 19, vagy úgy valahogy, északi típus. Nem kifejezetten szép, de annál bájosabb, amolyan megbabonázó személyiség. A kezdeti távolságtartást nagy egymásra találás követte, igaz barátom lett, sőt sokkal több annál. Ő lett a barátom, a barátnőm, a szeretőm, az úrnőm, a támaszom, a családom, minden és mindenki, aki csak lehetett. Egymásra voltunk utalva, így sortársammal kar - karöltve küzdöttünk meg minden nap a suicid gondolatainkkal épp úgy, mint zsarnok fogva tartóink önkény uralmával. Még szökni is megpróbáltunk, de persze sikertelenül, kicsi gyerekek voltunk, naivan hittük, hogy sikerülhet. A végtelen számú átbeszélgetett éjszaka volt az egyetlen, ami tartotta bennünk a remény lángját. Ha Ő nincs, biztos, hogy leugrottam volna a tetőről. Egyik este a szokásos rutin szerint történtek a dolgok, talán csak annyi volt rendhagyó, hogy annyira szemtelen voltam a nevelőnőmmel, hogy pálcával véresre verte a testem, térdtől könyékig ahol ért. De már annyira megszoktam, hogy egy pisszenést sem hallattam. Bezzeg utána, amikor fürdés közben a szappanos víz érintette, akkor nagyon masszívan rámarkoltam a kád szélére. De ez is elmúlt, már ez sem hatott meg. Már az összevérzett törülköző miatt sem szégyelltem magam. És az én hatalmas sorsfordító pillanatom ekkor következett be. Halkan, észlelhetetlenül pityeregtem a sötétben. De persze a lakótársam tudta, hogy az én lelkem a világ összes kínja nyomja most. Hallottam a motoszkálását, vacillált ugyan, de csak rászánta magát, hogy odabújjon az én ágyamba. Egy merő könny volt az arca, szipogott és óvón átkarolt. Bújt és ölelt, gyengéden, lassan simogatott, enyhén fújta a sebeimet. A fájdalom már meg sem hatott, tudtam jó kezekben vagyok. Belém nyílalt a felismerés, hogy ha picit benyálazza az ujjai begyét, szép lassan kíséri végig a pálca okozta hurkákat, esetleg a melleimet is simogatja, vagy ártatlanságomba markol, akkor élvezetet vélek találni a fájdalomban. Vagyis abban a katyvaszban, amit a fizikai fájdalom és az érzéki kényeztetés egyvelege alkot, oltalmazó jelenlétével. Mondanom sem kell, hogy mindez csontvelőig hatoló sokkot okozott, felhevült a testem, éreztem, ahogy megnő a pulzusom, elvörösödöm a sötétben, az adrenalin szintem az egekben, libabőrős leszek és a meghökkenéstől semmi másra nem tudok koncentrálni, csak arra, hogy végre jó, végre valami jó történik velem…
Én csak némán, nyirkos szemekkel, amolyan torokköszörülés előtti félhangon hatalmasat nyelve annyit tudtam kinyögni, hogy - Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem! -
- Ugyan, már vége és mindezeken keresztül kaphattam az élettől egy sokkal magasabb szintű élvezetet, mint amiről valaha is csak álmodhattam volna…
D.E.
Hozzászólások (0)