Indulatok mint alapbeállítás

A BDSM közösségben általában, Pixien pedig koncentráltan ugyanaz a jelenség köszön vissza: az indulat lett az alapbeállítás, az emberi kommunikáció meg valami opcionális bővítmény, amit kevesen telepítettek.

Elvileg ez a közeg a tudatosságról szólna. Kérdezésről, figyelemről, határok olvasásáról. Gyakorlatilag viszont Pixien ismerkedés közben sokan már az első üzenetnél páncélban állnak, karddal a kézben. Nem beszélgetni jönnek, hanem felmérni, besorolni, védekezni vagy dominálni. Mintha minden új ember automatikusan gyanús lenne, és ezt azonnal kezelni kellene egy kis passzív agresszióval.

A kettő ott ér össze, hogy a „BDSM” címke sokaknál nem kifinomultságot jelent, hanem felmentést. Felmentést arra, hogy ne legyenek kedvesek. Ne legyenek türelmesek. Ne legyenek kíváncsiak. Pixien ez különösen látványos, mert az ismerkedés eleve törékeny műfaj. Ha erre ráengeded az indulatot, abból nem kapcsolat lesz, hanem gyors egymásnak feszülés, majd sértett eltűnés.

Sokan nem kommunikálni akarnak, hanem kontrollálni az élményt már az első percben. Ha nem úgy reagálsz, nem olyan tempóban, nem olyan szerepben, ahogy elképzelték, akkor te leszel a probléma. Nem kérdés, nem visszajelzés, hanem ítélet. És közben mindenki értetlenül áll, hogy miért fárasztó, kiégető és sivár az egész.

Az irónia gyönyörű: egy közösség, amelyik a konszenzust mantrázza, kommunikációban gyakran bukik el a legcsúnyábban. Pixie csak felnagyítja ezt, mint egy rossz minőségű tükör, ami nem hazudik, csak kegyetlenül éles.

A kérdés tehát nem az, hogy mi a baj Pixie-vel vagy a BDSM-mel. Hanem az, hogy mikor lett elfogadható az, hogy indulatot viszünk oda, ahol figyelemre lenne szükség. És amíg erre nincs válasz, addig marad az, ami most van: sok szerep, kevés ember, és rengeteg félrement beszélgetés.