Az első igazi ,akit nem felejtek

A bár félhomályában ültem, könyöklőm alatt a sötét fa asztal sima felülete. A poharam lassan kiürült, de nem a bor íze kötötte le a figyelmem. Ő ott ült, néhány asztallal arrébb, ujjaival a pohár szélén játszott, mintha apró köröket rajzolna az üvegbe. Még nem tudta, hogy figyelem. Még nem tudta, hogy az estéje és minden utána következő napja az enyém lesz.

Amikor a tekintetünk találkozott, nem mosolyogtam. Csak felálltam, odaléptem, és a szék háttámlájára támaszkodva hajoltam hozzá közelebb. Halk, de parancsoló hangon szólaltam meg. Gyere. Nem kérés volt. Nem magyarázat. Csak parancs. Láttam, ahogy a szeme megrebben, és az ajka enyhén szétnyílik. Felállt, követett.

A szobám ajtaja mögött a kulcs csattanása volt az első pecsét a történetünkben. A táskáját le sem tehette, máris a kezemben tartottam a fekete bőr nyakörvet. Ujjammal lassan végigsimítottam a belső oldalán, hogy érezze a bőr hidegét és a várakozás súlyát. Térdelj. Lassan letérdelt, a tekintetét nem mertem engedni. A nyakörv a helyére csattant, szoros volt, érezte a bőrét szorító állandó jelenlétét. Ez nem dísz volt ez tulajdonjog.

Nem siettem. A pálca az asztalon pihent, mintha csak véletlenül került volna oda. Két ujjal felemeltem, és a bőrén végigvezettem, először csak fenyegetően, majd élesen csattant rajta az első ütés. A testében átfutó rezdülés, az apró, elfojtott sóhaj mindennél többet mondott. Ismételtem. Egy csapás, majd lassú, finom érintés a csapás helyén, a forró bőrt hűtve. Egy újabb ütés, majd a szám súgása a fülénél. A fájdalom és a vágy lassan összemosódott, és én pontosan tudtam, hogy hova vezetem.

Minden este új feladatot kapott. Volt, hogy egyetlen mondatom várta: „Térdelve várj.” Volt, hogy egész nap nem kapott tőlem jelet a csend is büntetés volt. Amikor hazaért, ruhái a földre hullottak, a nyakörv a helyére került, és a csuklóit a falhoz kötöttem. A testét nem egy ritmus, hanem kiszámíthatatlanság vezette. Hol forró érintést kapott, hol éles, hideg fém érintette a bőrét. Nem tudta, mikor következik újabb csapás, és mikor engedek neki egyetlen sóhajnyi megkönnyebbülést.

Egy éjszaka azonban más volt. Egy fekete dobozt tettem elé. Benne egy tetoválógép. Ujjaim finoman simították végig a bőrét azon a helyen, ahová kerülni fog a jel. Ez nem csupán minta mondtam halkan. Ez a te jeled. Innentől bárhová mész, mindenki tudni fogja, hogy az enyém vagy.

A gép zúgása megtöltötte a csendet, a tű apró szúrásai égették a bőrét, de nem mozdult. Éreztem, hogy minden vonallal mélyebbre vésődik bennünk ez a kötelék. Amikor végeztek, a tinta még friss volt, a bőre meleg, és a szeme tiszta, odaadó, megtelt azzal, amit akartam látni. Elfogadta.

Most már nemcsak az érintésemben, nemcsak a szavaimban élt a hatalmam. Ott volt a bőrén, örökre. És tudtam, hogy bárhová sodorja az élet, az első pillanattól az utolsóig az enyém marad.