Kissé kiakadtam, de ki kell adnom magamból

Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok.

Nem fogok lesütött szemmel magyarázkodni, csak mert a vágyaim nem férnek bele a ti szabályaitokba. Nem érdekel, ha kényelmetlenül feszengsz, amikor kimondom: domina vagyok. Ez nem szerep, nem játék, nem póz – ez az identitásom. A dominanciám nem ott kezdődik, amikor ráteszem a kezem valaki nyakára. Ott kezdődik, amikor belépek egy térbe, és nem kérek engedélyt a jelenléthez. És nem is adom meg másnak, hogy eldöntse, „rendben vagyok-e”.

A világ, amelyben élek, azt suttogja: legyél halkabb. Legyél simulékonyabb. Legyél kevesebb.

De én nem kértem, hogy könnyebben emészthető legyek. Nem kértem, hogy beférjek a polcra, amit mások építettek a „normális” és az „elfogadható” embereknek. A dominanciám nem díszlet, és nem vágyom arra, hogy elrejtsem. Aki azt hiszi, hogy a BDSM csak testi játék, nem látja az igazi mélységét. Az erő nem abban van, hogy uralok – hanem abban, hogy tudom, ki vagyok, mit akarok, és nem félek kinyújtani érte a kezem.

Elítéltek már. Suttogtak a hátam mögött, bámultak, elfordultak.

Akkor is, amikor kimondtam, mire vágyom. Akkor is, amikor nemet mondtam. És főleg akkor, amikor nem szégyelltem magam. Mert a társadalom jobban szereti a csendes lányokat – nem azokat, akik parancsot adnak. De tudod mit? Én nem azért születtem, hogy megfeleljek. Hanem hogy irányt mutassak – legalább azoknak, akik még félnek saját maguk lenni.

Sokan azt hiszik, a dominancia valami póz. Magassarkú, ostor, parancsszavak.

És persze – ezek is részei lehetnek. De nem ez a lényeg. A dominancia az a csendes pillanat, amikor tudom, mit akarok, és nem hajlok meg csak azért, mert más kényelmetlenül érzi magát tőle. Az a nyugodt belső tűz, ami nem kér engedélyt, csak jelen van. A domina nem dühből irányít – hanem abból az erőből, amit mások eltemettek magukban, mert megtanították nekik, hogy „az ilyet nem szabad”.

A hétköznapi szerepeim közt is ott vagyok.

A boltban, a munkahelyen, a családi vacsorán. Mosolygok, figyelek, alkalmazkodom – de a dominám sosem alszik. Nem veszem le, mint egy ruhát. Ő ott van a gerincemben, a tekintetemben, a döntéseim súlyában. És ha valaki valóban látni akar, annak el kell viselnie a teljes valóm fényét – nem csak azt, amit kényelmes fogyasztani belőlem.

Aki elítél, az sosem fogja megérteni, hogy mi rejlik a dominanciában.

Nem manipuláció, nem hatalomvágy. Hanem szabadság. Az a szabadság, hogy nem hagyom, hogy mások döntsenek a helyemről. Az a szabadság, hogy nem hagyom, hogy mások meghatározzák, mi a normális, és mi a „megfelelő”. Én a saját normáimat élem. És ha azzal megbántok valakit, akkor az ő baja, nem az enyém. Mert tudom: aki igazán megért, az nem elítél, hanem tisztel.

Hogy mit szeretnék? Az, hogy elég bátor legyél végre te is.

Ne félj önmagadnak lenni. Ne hagyd, hogy bárki más határozza meg, mi fér bele és mi nem. Én nem kérem az engedélyt – én saját magam vagyok, és ez a legnagyobb erő, amit adhatok. Szóval, ha nem tetszik, amit látsz, az már nem az én problémám. Nem fogok elnézést kérni azért, hogy dominálok. Az én helyem a világban is ugyanúgy ott van, mint bárki másnak. És tudod mit? Még hangosabb leszek!