Közkívánatra: A.B.Cee: A röppencs

Február 3.
Washington W. C.

A földön szanaszét szunyókáló bizottsági tagok riadtan ugrottak fel, mikor felcsendült a "We are the champions" című dal. A Légierők parancsnoka rémülten vette észre, hogy megfosztották kitüntetéseinek egy részétől.
– Valaki ellopta a stráfjaimat!
– Tessék – nyújtotta neki I. Diót őrnagy.
– Mi a fenének szedte le?
– Próbáljon meg maga aludni rajta.
A vitának a kilépő Elnök vetett véget.
– Bevált – mosolygott I. Diót őrnagyra.
– Megmondom az anyukámnak, örülni fog neki. Esetleg küldhetné egy dedikált képet neki, uram.
– Jó. És hol tenné ki?
– A munkahelyén.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Elképzelhető – bólogatott I. Diót őrnagy.
– Irány az Ovi, uraim!
– Mi történt? – rémült meg az őrnagy.
– Az Ovi, az Ovális iroda rövidítése. Remélem erről már hallott? – kérdezte a Légierők parancsnoka.
– A rövidítésről, persze.
A parancsnok nagy levegőt vett és ment a többiek után. I. Diót őrnagy is elindult, de ballon kabátjának öve galádul rátekeredett bokájára, minek következtében hasraesett, de azért nem felejtette el megtaszajtani a légierők parancsnokát, aki estében nyakon vágta a Haditengerészet parancsnokát, s ő sajnos, pont a Nemzeti Gárda parancsnokának kabátjába kapott bele, aki hanyatt zuhanva úgy rúgta tunikán a Vezérkari Főnököt, hogy az megelőzve mindenkit fejjel nyitotta ki a folyosóra vezető ajtót.
– Méltányolom az igyekezetét parancsnok, de elég lett volna kézzel is – mondta az Elnök.
A Közlekedési miniszter kárörvendően mosolygott, el nem engedve tartalék szemüvegét. Azt már nem értette, hogy a hatalmas lila dudorral rendelkező Vezérkari Főnök, miért vigyorodik el kajánul, egészen addig, amíg rémülten vette észre a fényes padlón rekord sebességgel feléje száguldó őrnagyot, aki letért a szőnyegről és most tarolt. A Közlekedési, az Igazságügyi minisztert, valamint az FBI és a CIA igazgatóját. A zajra visszanézett a Külügyminiszter és a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó.
– Kormány így még nem bukott meg – mondta vigyorogva a Külügyminiszter a nevetéstől oldalát fogó Főtanácsadónak.
A Közlekedési miniszter, akinek már második szemüvege adta életét a hazáért, kissé paprikás hangulatban volt, ezért alaposan megrántotta a szőnyeget, miáltal a két nevető figura hátra-szaltót csinált és arccal az Elnök cipőjéhez hullottak.
– Sosem szerettem a talpnyalókat – mordult rájuk az Elnök és belépett az Ovális irodába, szokás szerint bevágva maga mögött az ajtót.
A két „talpnyaló" feje nagyot csattant – Idióta őrnagy, ezt még leverem magán! – sziszegte a Közlekedési miniszter, kezében kettes számú pótszemüvegével.
– Nagyon kedves, de nem olyan piszkos a kabátom – veregette vállon I. Diót őrnagy szegény minisztert, akinek kiesett kezéből a kettes számú pótszemüveg.
Liluló arccal vette elő harmadik pótszemüvegét és lassan hátrált az ajtó felé.
– Na, jönnek már? – vágta ki az ajtót az Elnök. – Hol a közlekedési miniszter?
– Az ajtó mögött, uram – felelte I. Diót Őrnagy.
Az Elnök elhúzta az ajtót és érdeklődve nézte a falra tapadt embert.
– Vigyázzon, mert így eltörhet a szemüvege – intette miniszterét.
A Közlekedési miniszter fura hörgést hallatott és zokogva dobta el harmadik tartalék szemüvegének maradványait. Az őrület piciny lángjai lobogtak szemében, mikor utolsó szemüvegét szedte elő.
– Fogadjunk, hogy másodállásban optikus – mondta I. Diót őrnagy.
– NE KÖZELÍTSEN! – sikította a miniszter.
– Jó, jó, én ki is kerülhetem.
– Nem menne tovább? – sürgette a CIA igazgatója.
– Sürgős?
– Mivel a kezemen áll, igen – nyögte.
– Oké – indult el I. Diót őrnagy, de az igazgató üvöltésére visszafordult.
– Szólt valamit?
– A kezem – vinnyogta az igazgató.
– Ezt már mondta – legyintett az őrnagy és lezser mozdulattal fellökte az FBI igazgatóját, aki precíz leszállást végzett egy filodendron dézsájában.
– Segít valaki kiszabadítani a szerencsétlent? – kérdezte az őrnagy.
– Ne menjenek a közelébe, mert életveszélyes – sikította a Közlekedési miniszter, mire a CIA igazgatója könnyes szemmel bólogatott. A Nemzeti Gárda parancsnoka mégis segített, de midőn kirántották az FBI igazgató fejét a dézsából, I. Diót őrnagy könyöke olyan pontosan csapta orrba, hogy a Szárazföldi Erők parancsnoka, aki rejtélyes módon túlélte az őrnagy minden ténykedését, automatikusan számolni kezdett:
– Egy, kettő, háromm...
A Nemzeti Gárda parancsnoka csak egy halk surrogást hallott és már dőlt is hanyatt, mivel a Szárazföldi csapatok parancsnoka az FBI igazgatótól kapott jobb egyenes következtében elsodorta. Végre mindenki feltápászkodott. Ritkán fordul elő, hogy a komplett Nemzetbiztonsági Tanácsot semmi perc alatt így tönkre tegyék. Az Ovális iroda ajtaját kinyitó Mr. Ghost előhúzta Berettáját és csak annyit kérdezett:
– KGB?
– I szünet Diót őrnagy – mondta a Légierő parancsnoka.
– Nem rossz – bólintott Mr. Ghost – Az Elnök várja magukat.
A betántorgó alakokat az Elnök hosszasan vizsgálta.
– Utánozták a pankrációt? Nem rossz sport, bár szerintem nincsenek úgy öltözve.
– Ha messzebb van az iroda, akkor még ennyi ruha sem lenne rajtunk, az biztos – morogta a Nemzeti Gárda parancsnoka, leszakadt szmokingjának ujját a zsebébe gyömöszölve.
– Üljenek le – mutatott körbe az Elnök.
Senki sem mozdult.
– Mire várnak?
– Hogy Idióta őrnagy leüljön – felelte a Közlekedési miniszter.
– Bocsánat, de nem Idióta, hanem I szünet Diót őrnagy.
– Mindegy. Üljön le – legyintett az Elnök.
Sámuel I. Diót őrnagy rossz szokása volt, hogy ledobta magát a székekbe, fotelokba. Most is így tett egy nagyon kecses támlás székkel, ám súlypontja kissé hátrább került és felborult. Lába azonban beleakadt az Elnök íróasztalába, amit nemes egyszerűséggel borított a nagy emberre. Az Elnök, miután kikecmergett a romok alól, együttérzően nézett a többiekre. Mr. Ghost faarccal dirigálta a személyzetet és mikor távozott elismerően veregette meg I. Diót őrnagy vállát.
– A KGB évente 20 millióm dollárt költ arra, hogy ezt megtegye. Sosem sikerült nekik. Önnek elég volt a saját hülyesége is. Gratulálok! Ön nagy ember.
– Ugyan már, szóra sem érdemes – legyintett I. Diót őrnagy, majd zavart mosollyal átadta Mr. Ghost leszakított felső zsebét.
– Khm – mondta Mr. Ghost és távozott.
– Üljön le őrnagy, abba a fotelba – mutatott egy masszív alkalmatosságra az Elnök, majd csatlakozott a többiekhez, akik az íróasztal fedezékébe vonultak.
Kis idő múlva kidugták a fejüket. Megnyugodtak. I. Diót őrnagy kényelmesen elterpeszkedve ült a fotelban. Mindannyian leültek, de tisztes távolságot tartottak az őrnagytól.
– Nos, uraim, ki az előterjesztő?
– Én, uram.
– Nos, CIA kezdje.
– Igenis, uram.
– Mi a téma?
– A szovjetek titkos építkezése.
– Hol?
– Kelet-Szibériában. Kcsortuleninrogyilszja mellett.