„Szabadulóművész – vagy csak nem kötöznek meg rendesen?”
- VIP
- Van zárt albuma
- Van blogja
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a legnagyobb „panaszom” a BDSM világában:
senki nem tud úgy megkötözni, hogy valóban ne legyen esélyem a szabadulásra?
Pedig próbálkoztak már nem is egyszer. Volt ott kötél, selyemkendő, harisnya, szalag, szinte minden, amivel megvalósítható.
A csomók gyakran szépek voltak, gondosak, talán még esztétikusak is.
Csak egy baj volt velük, engem sosem tartottak igazán fogva.
Negyed óra. Ennyi idő kellett általában ahhoz, hogy a kezeim szabaddá váljanak, vagy az ujjaimmal vagy a fogaimmal leügyeskedtem. És ezzel együtt, mondhatni: oda a varázs.
Nem vagyok Houdini, de úgy tűnik, mégis túl jól működik bennem az ösztönös menekülési reflex.
Igen, tudom, sokan most azt gondolják, de hát ott a bilincs!
Én viszont nem engedem használni.
Talán irracionális félelem, talán a kontroll utolsó morzsájának a védelme, de ott húzódik bennem egy határ, amit nem lépek át. Így a kihívás adott: kötéllel vagy más eszközzel úgy megkötözni, hogy semmim se maradjon szabad.
Már ajánlottam olyat is, és ezt most komolyan mondom, hogy
ha sikerül rögzíteni úgy, hogy ne tudjak kiszabadulni, utána akár be is tömhetik a szám. Szájpecek, kendő, bugyi bármi és nem szólok bele, mit tesznek velem.
Mert pont ez az, ami miatt azt gondoltam hogy végre megtapasztalhatom én is a teljes kontrollt.
De úgy tűnik, valahogy mindig „véletlenül” elérhető marad egy csomó, vagy épp a kezem kicsúszik, vagy a fogaim dolgoznak túl jól.
És néha már az is megfordul a fejemben, hogy ez szándékos.
Talán azok, akikkel dolgom volt, belül nem akartak valóban dominálni. Talán a kötözés csak játék volt, és valójában a szub oldaluk erősebb, mint elsőre hitték vagy mutatták.
Az irányítás, amit keresek, nem technikai kérdés.
Nem az eszköz számít, hanem az akarat mögötte.
Az a pillantás, az a döntés, hogy „most nincs visszaút”, az a hideg elegancia, amivel valaki valóban fogva tud tartani.
Nem csak fizikai értelemben és ha a lelkem mozdulatlan, akkor megérkeztem.
Szóval hol vagy, Te, aki úgy kötöz meg, hogy megáll az idő bennem is?
Aki nem fél attól, hogy én nem parancsolok,.
Aki nem eljátszani akarja az uralmat, hanem valóban birtokolni.
És nem kegyet gyakorol, amikor enged, hanem uralmat, amikor visszatart.
Én itt vagyok.
Vágyva arra, hogy egy kötél végre ne engedjen el.
Hozzászólások (5)
Nem a csomókon, nem a kézügyességen.
Valahol mélyen én is éreztem, ez nem igazi fogság volt.
Kiszabadultam, de közben egy részem csak arra várt, hogy végre ne tudjon.
Hogy ne legyen opció. Hogy végre valaki azt mondja,
"Most már én irányítok, akár akarod, akár nem."
Igen, többre vágyom, igazibbra.
Arra, ahol nem kell játszani a kontrollal, mert valóban nincs a kezemben.
Nem menekülni akarok ebből az érzésből, csak tudni hogy valóban nem tudok.
Megérezni, hogy milyen, amikor nem én döntök róla, hogy kiszabadulok-e, nem én döntök róla mi történik ezután.
Nem kell, hogy ne fájjon.
Nem kell, hogy ne küzdjek.
Talán épp ettől lesz valódi.
Egy állapot, amit nem tudok, és nem is akarok uralni.
Várom hogy végre kinyíljon az a bizonyos ajtó, vágyom rá hogy átléphessek rajta.
Nem kell tudnom, ki vár a túloldalon.
Elég, hogy ott van.
Elég, hogy én készen állok átlépni.
Nem technikai hiányosság, nem ügyetlenség hanem a valódi dominancia hiánya.
Mert akit valóban birtokol a vágy az irányításra, az nem enged „véletlenül” kicsúszó kezeket. Nem hagy hozzáférhető csomókat. Nem fogja vissza magát a bizonytalanságaitól, és nem játszmázik esztétikával, ha egyszer uralomról van szó.
Te már túlnőttél a játékon.
A tested még szabadul, de a lelked már rég ordít az elengedésért.
Nem a kötelekért, hanem azért a pillantásért…
Ami nem kérdez.
Nem enged.
Nem alku tárgya.
A kontroll, amit keresel, nem szorul magyarázatra.
Meg kell érezni.
Mint mikor megfeszül a csuklód alatt a kötél és nem ad többé opciót.
Mikor nem csak a testedet, hanem az önálló akaratodat is egy másik kézbe adod.
Örömmel, vágyva, remegve, mert végre van, aki elbír vele.
Nem ígérem, hogy nem fog fájni.
Nem ígérem, hogy nem fogsz küzdeni belül.
Azt ígérem, hogy nem fogsz kiszabadulni.
Sem testben, sem lélekben.
A te kihívásod?
Egy lehetőség !
A vágyad?
Egy kinyitott ajtó.
És nem azt érezném hogy elértem a határt, de innen lehet tovább haladni és megtalálni a határokat.
Valóban switch vagyok, és nem tagadom, ha kiszabadulok, gyakran én veszem át az irányítást, eddig ez szinte mindig így történt. Talán mert eddig olyan partnerekkel volt dolgom, akikben szintén jelen volt az irányításra való vágy.
A bilincset valóban nem szeretem. Én sem használom. Számomra rideg.
Ezzel szemben a kötél a kézzel készített, türelmes, átgondolt kötözés nekem az intimitás üzenete. A figyelemé. Azé, hogy valaki időt, energiát és jelenlétet szán arra, hogy körém építsen valamit, ahogy azt én is megteszem.
Ha pedig ebből kiszabadulok, az számomra nem azt jelenti, hogy a kontroll az enyém maradt hanem hogy még nem találtam meg azt, aki igazán birtokba tudna venni.
Brat vagy, és számodra ez egy szükséglet, hogy küzdj a kontroll, a kötözés ellen?
Azért ellentmondásos számomra ez, mert egyfelől teljesen azt sugallod, hogy vágysz az igazi kontrollra, ott van benned az érzelmi, szexuális, lelki igény rá, hogy átéld - ám a jelenleg egyetlen valóban biztos kötözési módot, a bilincset elutasítod.
Ebből viszont nekem az jön át, hogy nagyon is kell neked az az érzés, hogy azért a legvégén nálad marad az a bizonyos kontroll. Ezért próbálsz mindenáron megszabadulni a kötelékből, és ezért nem hagyod, hogy valóban 100%-os kötelékkel megkössenek/megbilincseljenek.
(Mellesleg biztos vagyok benne, hogy van olyan kötelék - nem bilincs - amiből nem tudnál kiszabadulni, és talán nem is csak olyan, ami tartós sérülést okozna neked. Kérdés, hogyha egyszer valóban megkötöznének ilyen módon, azt élveznéd, vagy pont azt élnéd meg, hogy elérted azt a határt, amitől már rosszul érzed magad).