Na, ha már így rápörgött mindenki a témára

Akkor írok én is egy személyes történetet.

Nem lesznek benne linkek, mert ezt én éltem át, de lehet, hogy hosszú lesz.

A lényeg, hogy én már láttam nárcisztikust, nem csak olvastam róluk, vagy hallottam a szomszédtól.

Éltem együtt egy grandiózus nárcisztikussal. Majdnem rá is mentem, mert addigi életem negyvenakárhány éve alatt összesen nem gondoltam annyit az öngyilkosságra, mint abban a 7 hónapban.

Azért csak ennyi, mert egy közös ismerősünk felnyitotta a szemem, mikor azt mondta, hogy H fejében egy csavar meg van lazulva. Akkor gondolkodtam el, hogy mi van, ha nem én vagyok itt a hunyó? Mert egészen addig a lelki terror minden eszközével igyekezett porrá zúzni az önbecsülésem, elhitetni velem, hogy nélküle semmire se mennék, semmit sem érek, sehová se jutok. Tehette ezt azért, mert ez nem Magyarországon történt, nála laktunk a lányommal, be voltunk hozzá jelentve, minden további ügyintézést megkönnyítve ezzel. És ezt maximálisan ki is használta, mint nárcisztikus ellátmányt. És a fejemhez vágta, pl mikor rájöttem, hogy megcsal, azzal védekezett, hogy ha nem szeretne, nem törődne velem, akkor nem tett volna annyi mindent értünk. Azért a többes szám, mert a lányom is velünk élt.

Akire ránézve rádöbbentem, hogy eddig is boldogultam H nélkül. 15 éves volt akkor, addig egyedül neveltem, sok munkával, lemondással, de egy okos, kedves, gyönyörű, barátságos teremtés lett belőle, aki szociálisan is megállta a helyét, sok baráttal, jó iskolai eredményekkel. A mindennapi nyomások miatt teljesen elhanyagoltam szegényt, mert a saját lelki nyomorommal, amit H okozott, voltam elfoglalva. Szóval nem csak engem, hanem a lányomat és a vele való kapcsolatomat is majdnem tönkre tette ez az ember. Akkor már tudtam, hogy ennek véget kell vetni és elkezdtem szervezni a költözésünket.

Eleddig keveset tudtam a személyiségzavarokról, ezért először Borderline-ra gyanakodtam H-nál. Fel is hívtam egy szakembert, akinek elmondtam, hogy miket élünk át, a dühkitöréseket, a hamis vádaskodásokat, pl volt olyan, hogy dolgoztam és H üvöltve hívott fel, mert szerinte a lányom feltekerte a fűtést és mibe fog ez kerülni, vagy azt, amikor a rendőrséget hívtam, mert a konyhában tört -zúzott és attól féltem, hogy ha ott befejezi, ellenünk fordul majd.

Azt is elmondtam, hogy alkoholproblémái is vannak, de pl akkor, mikor a konyhát verte szét, egyáltalán nem ivott előtte. Akkor egyértelműen a pszichózis működtette.

Azért dühödött fel, mert megkérdeztem, hogy tényleg nem akar vacsorázni. Mert én főztem, rá is, sőt, fizettem a rezsi felét és én vettem a kaját. Mégis azt vágta a fejemhez, hogy rajta élősködünk, miközben én dolgoztam, ő pedig nem és néha ki is akart rakni minket, ezért ő hívta a rendőrséget, akik, mivel be voltunk jelentve hozzá , nem tehettek semmit. De az utolsó 2 hónapban szinte minden nap jönniük kellett valamiért. Hol én hívtam őket, hol ő. El tudjátok képzelni, hogy ez milyen stresszt okoz, ugye?

Szóval a szakember azt tanácsolta, hogy mindent hagyjak rá, ne triggereljem és próbáljak más megoldást találni a lakhatásra, vagy jöjjünk haza Magyarországra. Ez utóbbi nem volt opció a lányom iskolája és a magasabb bérek miatt, amik fontos szempontok, valljuk be. Szóval felvettem a kapcsolatot a város szélén lévő lakókocsipark üzemeltetőjével, mert más megoldás nem volt abban a pillanatban. A lányomat hazaküldtem a nyári szünetre és egy reggel szó szerint megszöktem H-tól.

Akiről addigra kiderült, hogy inkább nárcisztikus, mint Borderline-os. A felismerést egy könyv bemutatója adta, amit feldobott a Facebook algoritmusa. Patkányesetek, így lehet lefordítani a címét, a nárcisztikusokat patkányként emlegetve. Ahogy lapoztam a rajzos illusztrációval is ellátott oldalak között, a libabőr belepett. Mintha az írónő ott ült volna a nappaliban és tanúja lett volna mindannak, ami lezajlott. Szinte szó szerint azt írta, amit mi átéltünk a lányommal. És a végén feltette a kérdést, hogy mit tehet az, aki ebben él éppen. Egy szó volt a válasza: Menekülj! Mert ő nem fog megváltozni, nem fog szeretni, nem fog törődni veled, de kiszívja az energiádat, összetöri a lelkedet, porrá zúzza az önbecsülésedet, megrág és kiköp, majd berugdos a sarokba. Mind pipa, tehát elmenekülök. Meg is tettem és fél évig éltünk egy lakókocsiban, mert a lányom oda jött vissza a nyári szünet végén. Aztán elköltöztünk Hágába, ott már rendes lakásban laktunk. És hogy most mi van velünk? Ő azóta felnőtt, férjhez ment, két gyönyörű kislány anyukája. Mégis, mikor elment pszichológushoz, a H-nál átélt traumáit is ki kellett simogatni a lelkéből. De már jól van. Én egyedül dolgoztam fel a történteket, nem volt könnyű, de sikerült. Újra kellett tanulnom bízni, bizalmat szavazni. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de igyekszem.

Ami nem öl meg, az megerősít, tartja a mondás. Klisé, de igaz, én vagyok rá az élő példa. Nem kell azt írnotok, hogy sajnáljátok, hogy ez megtörtént velünk. Jól vagyunk, erősebbek és tapasztaltabbak lettünk, tanultunk belőle, magunkról is.

Köszönöm, hogy elolvastátok ❤️