Halottak napja

Én mindig is gyűlöltem a halottak napját. Mire minden temetőt bejártunk, teljesen átfagytam, éhes voltam és úgy általában minden bajom volt, ami csak lehetett. Aztán hétvégén leutaztunk vidékre nagyanyámhoz és ott is bejártuk az összes sírt, de ez még súlyosbítva volt egy vasárnap délelőtti misével is.
És valahogy az egészet képmutatónak tartottam. Külsőségekben megnyilvánuló gyász, holott a halott szeretteink, szóval tudjátok...

Később lett egy zsidó mostohanagyanyám, akinek a családja az auschwitzi kéményen keresztül távozott. Neki sohasem adatott meg, hogy kimehessen a sírjukhoz, de biztos, hogy nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna rájuk. És persze volt benne egy jó adag túlélő bűntudat is, ezért mindig igyekezett méltó lenni az emlékükhöz. Bezzeg az én keresztény családom, ahol csak a széthúzás meg a gyűlölködés ment...

Szóval nem, nem járok temetőbe vagy templomba. Aki már nincs velem, be van zárva a szívembe örökre...