A pillanat

Azt a pillanatot keresem, amit mindenki, de mégsem tudom leírni igazán...Persze mindenki máshogy közelíti meg. Én a harcon keresztül. Mikor eldobod a kultúra s az ember álarcodat, drágám, s utat tör a düh benned... S nincs múlt, jelen, jövő, nem vagy törékeny nő, s én férfi, csak az érzés, hogy beleállsz a harcba, s kielégülést nyújt, ha belerándulok egy-egy ütésedbe. Ha látod, hogyan töröd apránként be a szemtelenségem páncélját, s a félelemtől kitágulnak a pupilláim. Ezen a határon szeretek lebegni...miközben kikeményedek, s ezzel egyszerre összeszorul a fenekem a félelemtől s ez váltakozik pillanatonként... Sajnos ezt az egyensúlyt nehéz fenntartani, sokszor nem is sikerült sokáig... De ekkor minden pillanat örökre beég az agyamba, és évek múlva is felizgat a gondolat, hogy mennyire élveztem az agressziódat, s hogy minden kitartásomat s erőmet be kellett vetnem, hogy ne gyűrj le teljesen, vagy szerezzek veszélyes sérüléseket...hogy meg tudjam fékezni a tombolásodat... Ami egyszerre őrjítően izgat, másrészt rémisztő... Az álom beteljesülésének pillanata, mikor eltűnik a józan ész...