Vágy eltévedni

Már korábban is ismertem ezt az alább olvasható Kosztolányi-verset, de most, hogy a napokban újraolvastam, egészen megdöbbentem rajta, hogy mennyire rímel (pedig nem is rímel) a BDSM-es tapasztalataimra. Hiszen valamiképpen ez is arról szól, hogy teljesen más ember (avagy kutya? csicska? dehumanizált lény?) legyek egy-egy alkalomra, és levessek mindent, ami a társadalomhoz köt.

VÁGY ELTÉVEDNI

Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok.
Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,
mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,
egy kis fényjel után, benyitni egy házba,
hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak.
Várni, amíg kínálnak, letelepedni
rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,
csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,
valaki, kinek a saruja csupa por.
Azután vigyázni, hogy nézi a gazda
lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom
kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát
s megderülő arcomat, oly jó szeretettel
gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.