A határokról

Úgy képzelem, minden szubmisszív vagy mazochista egyénnek vannak tabui, határai, dolgok, amelyeket nem szeretne megélni.

Vajon ez kizárja az illető vonzalmát az alárendelt szerephez?

A kérdés azért jutott eszembe, mert akár itt a blogokon beszélgetve, akár magánlevelezésekben kiderülnek olykor ilyen határvonalak, és az ember könnyen megkaphatja a "te nem is vagy szub" bélyeget, amely nemcsak egy-egy elvesztett kapcsolat miatt vág(hat) húsba, hanem azért is, mert az ember identitását (melyet én egy állandóan alakuló, komplex, olykor fölöttébb diffúz entitásnak képzelek) igen erősen kérdőre vonja. Mi vagyok akkor, ha nem szub?

Talán nem szeretek talpat nyalni? Nem szeretem, ha leköpnek? Nem szeretem, ha megpofoznak, verbálisan aláznak, megszégyenítenek, ignorálnak, bezárnak, megkötöznek? Ha megszopatnak, ha lenyeletik velem a gecit, ha tárgyként használnak?

Milyen szó használható arra, aki ilyesmikre vágyik?

De vannak dolgok, amikre nem vágyom, és ezt korrektül igyekszem kimondani már az ismerkedés legkorábbi szakaszában, megkímélve leendő gazdámat a fölösleges köröktől. Ha valaki _kínozni_ akar, akkor ne foglalkozzon velem, mert nem vagyok mazochista. Ugyanígy tabu a szar, illetve mindaz, ami civil életemet befolyásolhatja. Lényegében ez a három határvonal létezik. A mozgástere a Domináns félnek ezen kereteken, határokon belül végtelen. Azt csinál velem, amit akar; ha ezen vonalakon belül marad.

Érdemes óvakodni mások minősítésétől, attól, hogy identitásának alapköveit (föl)feszegessük, csak azért, mert mi másképpen gondolkodunk e szerepekről. Isten állatkertje hatalmas, és ezt akár a legjobb értelemben is mondhatjuk, büszkén vállalva az állati minőséggel járó alacsonyabb rendűnek vélt szerepet. Ki így éli meg önmagát, ki úgy.

Nem attól szub (vagy Dom) valaki, mert én annak mondom őt, hanem mert ő annak nevezi magát. Ennek tiszteletben tartása az alapja minden örömnek. Nem tudom elképzelni, hogy emberek (örömteli, működő, kielégítő) viszonya más alapra is helyezhető volna.