Esettanulmányok 5.

V. fejezet
Sokáig nem voltam képes elaludni. Mint sebzett állat, a sebeimet nyalogatva próbáltam végiggondolni következő lépéseimet. És persze mindazokat, melyeket már megléptem. Úgy éreztem, valamit elrontottam, hiszen olyan kellemetlenül éreztem magam a bőrömben, mint még soha. Hátrakötött kezeim miatt a vállam kényelmetlenül a testem alá kényszerült. Megfordulni nem volt elég hely, és mivel minden mozdulatom fájt, inkább hagytam vállaimat sajogni.
Én akartam ezt. Magamtól jöttem ide. Már nem vagyok benne biztos, hogy valóban abból a célból, mint amiről előzetesen meggyőztem magam. Valahol mélyen, elnyomva motoszkált bennem az érzés, hogy gyengébb vagyok, mint hittem, de nem voltam hajlandó elfogadni ezt. Makacsságom ismét felülkerekedett és elhatároztam, hogy összeszedem magam és tartom, parancsaikat teljesítem, de nem olyan alázattal, mint várják. Nem fognak a lelkembe tiporni, nem hagyom, hogy elvegyék a büszkeségem. A parancsaikat saját akaratomból teljesítem, semmi köze nem lehet ennek az ő óhajaikhoz. Ebben az álomban ringatva magam, lassan elszenderültem.
Reggel arra ébredtem, hogy az Úr egy nádpálcát húz végig a rácsokon.
„Ki onnan, térden állva várd meg Úrnődet!” – Na, végre, idejön – gondoltam magamban. Elgémberedett tagjaimat kissé átmozgatva, lassacskán felvettem a kívánt pozíciót.
Hallottam cipőjének tompa kopogását a betonon, elém állt, kezében lovaglópálcával. Fehér fűzője feszesen tartotta mellének domborulatait, formás lábain fekete szaténnadrág feszült. Az Úr a kanapéhoz lépett és elterült rajta.
„Állj fel!” – megtettem. Közben levette rólam a bilincseimet. – „Hallom az este nagyon engedetlenül viselkedtél. Tán úgy érzed jogos volt a haragod? A játékszabályok egyszerűek, nem tudtad betartani őket. Sőt, még egy hibát elkövettél, amiért meg kell büntetnem téged! Halljam, mi volt az?”
Kikerekedett szemekkel néztem rá, és kissé megszeppenve, hiszen valóban egyszerűek a szabályok és tudtam, hogy minden lépésük teljesen jogos volt. De mit tettem még? Sehogy sem jutott az eszembe.
„Nem tudom, mire gondol, Úrnő.”- hangzott el kissé bizonytalan, de pimasz válaszom. Ugyanis, ha nem tudom, még azért is megbüntethet, de erről nem vettem tudomást.
„Kaptál-e engedély a vesszőzés előtt vagy alatt elélvezni?” – szemeim akkorára nyíltak, hogy félő volt, kiesnek a szemgolyóim medrükből. Heves, lázadó mentegetőzésbe fogtam volna, azonban amint szóra nyíltak ajkaim, egy nagyot sózott a kezében lévő lovaglópálcával az arcomra. Kezemmel odakaptam, majd közelebb lépett. Leheletét éreztem sajgó arcbőrömön. Halkan súgta:
„Engedd le a kezed.” – Ismét a szemébe néztem, vágyakozással vegyített méreg munkálkodott lelkemben. A bennem munkálkodó Istennő bosszúért kiált! Nem érdekel, milyen következménye lesz, én is elveszem az Ő büszkeségét!
„Az enyém leszel, ha addig élek is!” csúszott ki ajkaim közt gondolatom, majd számat az övére tapasztottam és egy határozott mozdulattal a falhoz löktem. Heves csókom közben a szájába haraptam, vére kiserkent, de érdekes módon néhány pillanatig nem állt ellen. Mikor gondolatait utolérték tettei, eltaszított magától, Uram pedig mögém kerülve a nyakamnál fogva rángatott át a helyiség másik végébe. Olyan erővel vágott a falhoz, hogy bennragadt a levegőm, kétségbeesett fuldoklásom közben a földre guggoltam, de nem volt időm felfogni, mi is történik pontosan. Nyakamnál fogva felemelt. Istenem, milyen erő, a lábaim nem érik a földet, nyakamnál fogva lógok kezeiben! Szemei szikrákat szórtak, én pedig rádöbbentem, hogy bosszúja ellen semmit se tehetek. Mivel levegőt még mindig nem kaptam, csuklójára markoltam és rettegve próbáltam szabadulni a szorításából. Mikor már forgott velem a világ, elengedte a nyakam és hagyott a földre zuhanni. Nem tudom mennyi időt töltöttem a betonon kuporogva, levegőért kapkodva, de mire felnéztem egyikük sem volt ott.
Mint aki embert ölt, oly bűnösnek éreztem magam. A csókkal ugyan elvettem valamit, de ez nem az volt, amit vártam. Súlyosan áthágtam a szabályokat, melyekbe előzetesen beleegyeztem. Visszaéltem bizalmukkal, pusztán azért, mert a bennem élő Domina nem akart… én nem akartam... nem voltam képes arra, hogy…. mondjuk ki, gyenge voltam a magamra vállalt szerephez. Olyan hibát követtem el, mely miatt az egész folyamatot felfüggeszthetik és hazaküldhetnek. Ha ez megtörténik, sosem nyerem vissza önbizalmam, és örökké abban a tudatban kell élnem, hogy gyengébb vagyok minden alávetettemnél. Bocsánatot kell kérnem. Könyörögnöm kell, hogy bizalmukat visszaszerezzem! Mindegy mi az ára. Remélem, nem veszett el minden remény.
Órákon át ültem a hideg betonon meztelenül. Gyomrom hangosan korgott, ideérkezésem óta még egy falatot sem ettem. Mostanra már szomjam is egyre elviselhetetlenebb volt, de nem volt merszem felkelni. Éreztem, hogy nyakamon ég az Uram kezének helye, érintésre és mozgatásra fájdalmat éreztem.
Az ajtó kinyílt és két maszkot viselő idegen férfi lépett be rajta. Döbbenetem kiült arcomra, félelmem úrrá lett rajtam. Bár tudtam, hogy mivel vették a fáradtságot és kerestek alkalmas személyeket a megbüntetésemhez, nagy valószínűséggel nem fognak elzavarni, nem voltam benne biztos, hogy a büntetés, ha mástól kapom, enyhít majd a lelkemen. Rettegtem a két idegentől, akik a földről felrántottak, majd a kezeimnél és a nyakamnál fogva a mennyezeten lógó, csörlőhöz erősített karikához rögzítettek. A nyakamon lévő szíjat előtte kicserélték egy sokkal szélesebb, nyakmerevítő szerű nyakörvre. Mivel a nyakamat függesztő lánc egy kissé feszesebb volt, ha a csörlőt felhúzták, csak kezeimmel kapaszkodva lettem volna képes enyhíteni fojtogató hatását, ehhez azonban nyilván nem volt erőm.
Amikor valóban felhúztak a földről, fellángolt bennem a halálfélelem, nem voltam képes a tegnap óta visszatartott vizeletemnek tovább parancsolni, végig folyt combjaimon. Leengedtek. Mire kiszuszogtam magam és kinyitottam a szemeim, a legerősebb, legdurvább fenyítő eszközöket a mellettem lévő asztalra gyűjtötték. Na, ettől sem lettem nyugodtabb. Könnyeim ismét folyni kezdtek, ajkaim most először könyörgésre nyíltak.
„Kérem, ne tegyék ezt ve….” – akadtak bent szavaim, lábaim pedig ismét a levegőben kapálóztak talajt keresve. Mikor már nagyon rángatóztam, leengedtek. Zokogtam, de jobbnak láttam nem szólni többet.
Mikor végeztek mindennel, amit elterveztek az asztal mellett állva vártak valamire. Pontosabban Valakikre. Uram és Úrnőm jelent meg az ajtóban. Örültem jelenlétüknek, kissé biztonságosabbnak éreztem így a helyzetet. Tekintetem az övéket kereste, miközben helyet foglaltak a velem szemközti, kényelmes fotelekben. Szemeim ismét bűnbe estek, így megint a levegőbe kerültem egy időre. Valószínűleg a szabályok betartását így tudják foganatosítani bennem, kisebb a valószínűsége, hogy nem gondolom át alaposabban, hogy a jövőben mit teszek. Miután ismét szilárd talajt értek talpaim, szemeim lesütve, saját vizeletemben tiporva vártam, hogy megtudjam, milyen büntetésben lesz részem.
Az alacsonyabb, vékonyabb férfi egy hosszú, szépen faragott keretbe foglalt, teljes alakos tükröt helyezett a terem egyik sarkába oly módon, hogy láthassam meggyötört, véraláfutásokkal és egyéb sérülésekkel tarkított testemet, spermával és könnyekkel bevont, a lovaglópálca nyomát még viselő arcomat benne. Nyoma sem volt a Dominának, annak a kecses, feszes fűzőt viselő, gúnyos mosolyú Istennőnek, akit utoljára láttam. Egy megtört, zokogó lány állt ott, teljesen kisemmizve és kiszolgáltatva négy idegennek, akiknek nem állt érdekükben könyörületet gyakorolni irányomban.
A magasabbik férfi az asztalhoz lépett, elvette onnan a vesszőt, melyet előző napról már ismertem. Most azonban nem a fenekem és combjaim kaptak ütéseiből, hanem melleim és hasam hófehér bőre. A fehérségben minden ütéstől újabb vérvörös csíkok jelentek meg különleges kontrasztot alkotva testemen. Üvöltésem visszhangzott a teremben, kezeimmel bilincseimet rángattam, minden ütés elől próbáltam kitérni, azonban kínzóm ügyesen követte minden kétségbeesett próbálkozásomat. Egyetlen ütése sem talált mellé. A másik férfi közben korbácsot ragadott, azt a kb. 20-25 ágú, gumiszálakból készült darabot, amely az asztal jobb szélén pihent. A gumi csíp, ezt jól tudom, de a vesszőzést kiegészítve iszonyú kínokat okozott! Nem tudom, mennyi ideig visítottam és könyörögtem kegyelemért, mire abbahagyták mindkét tevékenységet. Ekkor bekötötték a szemeim én pedig félelmemben ismét majdnem összepisiltem magam.
Mikor zokogásom csendes pityergéssé csillapodott, egy finom, hideg kéz érintette meg az arcom. Megrémültem egy pillanatig, de éreztem, nem fog bántani. Végigsimította, majd könnyed csókot lehelt ajkaimra. Éreztem kissé duzzadt ajkait és íze miatt is tudtam, Úrnőm az!
„Köszönöm, Úrnőm! Köszönöm…” – szakadt ki belőlem.
„Még nincs vége. Ennél többet kell szenvedned, hogy megbocsátást nyerj. Akarod e bűneidet jóvátenni?” – félve válaszoltam:
„Igen, Úrnőm! Elviselem, amit rám mér… Szeretném, ha végigmennénk a kijelölt úton, együtt..” – mindeközben, rettegtem attól, hogy minden kihelyezett szerszámot ki akarnak rajtam próbálni.
Szótlanul lépett el tőlem. Az már nyilvánvalóvá vált, hogy a fojtogatással és a könyörtelenséggel hatalmas eredményeket lehet nálam elérni, így ismét a levegőbe kerültem. Rémülten kapálóztam, lábaim a biztonságot adó, hideg betont keresték. Eközben ismét belém hasított az erős fájdalom, több forrásból záporoztak rám az ütések. Nem tudom mivel, kik gyötörtek… nem tarthatott sokáig, ugyanis a levegő hiányától nem ájultam el, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor leengedtek a földre, képtelen voltam a lábaimon megállni. Valaki az ölébe vett, míg kezeimet és nyakamat kiszabadították a szíjak szorításából. Minden bőrbilincs lekerült a testemről, és azt hiszem azonnal elaludtam, amint a kanapé puha, meleg szőrmeplédje a bőrömhöz ért.
Amikor magamhoz tértem, már késő délután volt. Uram mellettem ült egy kisszéken. Sebeim közül néhány szépen be volt kötve, a többit lefertőtlenítették. Érdekes módon, egyik eseményre sem ébredtem fel. Odakint láttam, sötét van, a zsalugáterek nem voltak becsukva, a kellemesen meleg, tavaszi éjszaka levegője jólesett, azt sokat nélkülöző tüdőmnek. Az Uram egy pohár vizet tartott a számhoz, óvatosan kortyoltam belőle. Üdítően hatott rám.
„Hogy érzed magad?”- kérdezte Uram.
Nem feleltem, csak néztem a poharat, meredten. Nem tudtam mit válaszoljak. Szörnyen éreztem magam, mégis mindezt jogosnak véltem. Az egyetlen dolog, amire vágytam egy ölelés volt. Érezni akartam egy kis szeretetet irányomban, bárki is adja ezt meg nekem. Uram végigsimította az arcomat, majd az államat felemelte így a szemébe néztem.
„Te félsz?”- kérdezte. Könnyek gyűltek össze a szememben. Nem tudtam megfogalmazni mit érzek. Köze volt a félelemhez, vágyhoz, alázathoz és bánathoz is. Egy lágy, érzelmi űrben éreztem magam, ahol mindezen érzések ott vannak, de egyik sem meghatározó.
„Nem. Nem tudom.” – hangzott bizonytalan válaszom.
„Értem. Éjszakára felviszlek a hálószobánkba. A kanapén szemmel tudunk tartani. Beleegyezel, hogy a játékot az eredeti szabályok szerint folytassuk?”
„Igen, Uram! Szeretném.” –hangzott első határozott válaszom.