I am the game, you don't wanna play me…

Vanillák márpedig vannak, hiába tartok a perverzióiktól, hiába is építem a magam várfalait, léteznek tagadhatatlan. Helyenként keveredni kell velük és néha van ismerkedési szándékuk, amire én azonnal kijátszom a BDSM kártyát.

Az egész kicsit olyan mint a díjbirkózás, népszerűbb (helytelen) elnevezésével pankráció, annyira valódi, amennyire a résztvevői, bírkózók, nézők, stafftagok valódinak akarják. Amikor a laikus azt mondja, kamubunyó, kamusport, a rajongó válaszol, hogy nem hangszóróból csattan a pofon, senki nem tagadja, hogy a koreográfia megrendezett, akár egy színdarab vagy film. A színészet sem valódi?

Amikor a vanilla azzal akar leszerelni, hogy ilyen csak a filmekben van, a táskámból előkerülhet egy kisebb korbács vagy egy marék csipesz… Gonosz apróságok, nem webshopos termék, hideg, csillogó acél, kisebb-nagyobb fogakkal. Ha másra nem is, ezekre igaz a „kicsi de játékos” jelző. (pfuj Bronan, te mocsok szadista). Megkérdem a vanillát, hogy akkor ezek itt is csak filmkockák?

Nem, nem kell edukálni, legalábbis általam nem. És főleg, nem kell elfogadnia. 1-2-3, pinfall szóljon a gong. Még a saját közegemben is a „gyenge üzenetíró” igaz rám, perverzdisznó vanillák közt félnék…

Oh shit a a „gyenge üzenetíró” egy tinderes meghatározás :D

„I am the pain and I know you can't take me”

https://youtu.be/F_JF8oSxXtM?si=9QrcFMl7ughSfaJ2